4. rész: A fenébe is, ember vagyok!

- Úgy tűnik, hogy a kis transzformációd során az elmém feletti irányítással együtt a saját elméd feletti irányítást is elveszítetted - közölte velem kíméletlenül Brendon keresztbe font karral.

"Kösz, bratyókám, mást sem akartam hallani a kedvenc és egyben az egyetlen tesómtól."

Ez a szituáció az életem felborulása utáni napon esett meg, az előzményekről tömören annyit, hogy Brendon padjára csúsztattam az óra kezdeténél egy kis papírlapot, amin ez az üzenet állt:

Kimegyek a mosdóba, öt perc múlva gyere utánam. Van valami, amit kettesben kell megbeszélnünk a folyosón.

- Nemár, Brendon, te is tudod, hogy most vagyok életemben először és talán utoljára látható, hallható, érinthető... nem szalaszthatom el ez a remek lehetőséget! - fakadtam ki. - Embernek lenni... ez valami olyan, amit soha többé nem fogok tudni megtapasztalni! Ki kell használnom, ki kell élveznem, hogy végre valahára élek!

- Tényleg, most hogy mondod, valóban baromira jó érzés mint testileg, mint pedig lelkileg sebezhetőnek és halandónak lenni egy olyan világban, ahol megvetően vagy gúnyosan néznek a magunk fajta furcsa szerzetekre, miközben kötnek és köteleznek az olyan dolgok, mint a gravitáció, a józan ész törvényei, az iskolai- illetve a közlekedési szabályok... arról nem is beszélve, hogy mások elvárásainak megfelelően kell élnünk, és ki vagyunk teljes mértékben szolgáltatva a sorsnak, igen, embernek lenni tényleg fergeteges - sorolta szarkasztikusan Brendon az emberlét hátrányait. - Ó, és az emberek gondolkodásmódját is el kell sajátítanod, mikor csak egy kis időre vagy te is ember, igazad van, teljesen megéri.
- Miért nem vagy képes megérteni? - kérdeztem remegő hangon. Valamiért volt egy olyan érzésem, mintha Brendont teljesen kicserélték volna. Mintha nem is ő lett volna, hanem valaki egészen más...

- Embernek lenni nem olyan mulatságos, mint hiszed. Én már csak tudom. Lehet, hogy nem volt öntudatom ezidáig, de ez még nem jelenti azt, hogy fogalmam sincs róla, miken mentem keresztül előző életemben. Már vannak emlékeim, és nem csak a tieid; a saját, igazi emlékeim és az azokhoz fűződő érzéseim is visszatértek belém. Az emlékeim és az érzéseim, amikkel te nem foglalkoztál, pedig tudtad, hogy léteztek. Éppen ezért amíg nem lettem én is igazi ember, ezek az emlékek és érzelmek nem okoztak fájdalmat. Most viszont... most fizetem meg az árát az ösztöneim mohóságának az által, hogy emlékszem.

- És ez elég ok arra, hogy rá akarj venni arra, hogy ne akarjam kiélvezni az emberlétemet?

- Az emberlétet nem lehet kiélvezni, miért nem érted meg? Őrvédnek lenni több szemszögből előnyösebb és... könnyebb.

- El sem hiszem, hogy egy hete még a részem voltál. Én sosem gondoltam így vagy ehhez hasonlóan az emberekről sem az emberlétről.

- Értsd meg, hogy én csak megóvni próbállak téged a veszedelmektől.

- Értsd már meg, hogy csak el szeretnék ugrani Zsófival a plázába! - vágtam rá.
- Meg fel szeretnél lépni egy koncerten, lehetőleg nagy közönség előtt, és szerelmes is szeretnél lenni - tette hozzá Brendon unottan.
- Igazi gondolatolvasó vagy - nevettem kínosan.
- Meg még a csillagokat is kéred az égről, he? Na még mit nem! - csattant fel Brendon.
- Mi ez a hangzavar - vágta ki az ajtót felleginé, mire én és Brendon ösztönösen összerezzentünk. Na, most aztán nyakig benne voltunk a slamasztikában. 
- Ti meg mégis mi a fenét kerestek idekint??? - hőbörgött magából teljesen kikelve az ofő. Még csak ez hiányzott, kora reggel elmebetegebbnek látni őt, mint amilyen dilis általában lenni szokott...
- Tessék, a kis Bé-duó megint szabálytalankodik... - cincogott elviselhetetlenül magas és embertelenül vékonyka hangon az osztály legkiállhatatlanabb (és egyben az egyetlen is) nőstényördöge, Horváth Bianka, akit mindenki csak Princessként szokott emlegetni. A kis alacsony, szőke díva, akinek az észbontóan világos, már-már fehér hajszínénél egyedül karmazsinvörös szemei tűntek embertelenebbnek. Most komolyan, ki hallott már olyanról, hogy egy átlagos embernek ilyen gyomorforgatóan különc szemszíne legyen? Pontosan ebből a meggondolásból szoktam őt magamban Vámpírribinek nevezni. Már a gimi kezdete őta utált engem, vagyis Brigit, és feltett szándéka volt a földbe tiporni engem, mint valami bogarat. Csakhogy az én törhetetlen páncélom (vagyis a fizikai képességeim és a bátyám, akibe Vámpírribi történetesen fülig bele volt zúgva) mindig megvédett az összeroppanástól, ezért szokott engem Poloskának vagy Büdös Bogárnak hívni.
Az óra hátralévő részében máson se járt az esem, folyton azon rágódtam, hogy mégis mi a fene ütött Brendonba, mikor előrukkoltam neki az ötlettel, hogy ki szeretném használni, hogy ember vagyok. Azt még értettem, hogy féltett engem, de... mégis mitől? Miért változott meg annyira, mikor szóba hoztam a dolgot?
Suli után Zsófi meghívott a zsebpénzéből ebédelni. Én valami kínai cuccot kaptam, amit pálcikával kellett enni. Nem elég, hogy tegnap este anyuék tökre furán néztek rám, mert abnormálisan állt a kezemben a kanál, a kés meg a villa, ma még azt is ki kellett tapasztalnom, hogy hogyan esznek az ázsiaiak... Világéletemben nem fogtam a kezemben semmi emberi dolgot, sem evőeszközt, sem tollat, se semmi mást! (amit mondjuk talán még a tanárok is észrevettek, mivel ma három tantárgyból is írtunk dolgozatot, és én még azt sem tudtam, hogyan kell fogni a tollat, nemhogy a kérdésekre a választ). Zsófi meg sem próbálkozott velem együtt szenvedni, inkább megette a tízóraijából megmaradt szendvicsét, és közben jól kinevetett engem és a bénázásomat. Vagy talán inkább velem együtt röhögött...

Ha már egyszer olyan jól szórakozott a szerencsétlenkedésemen, elkezdtem a kis folyosós história háttérsztorijával szórakoztatni Zsófit. Habár, azt el kell ismernem, nem volt olyan vicces, mint a rizses meg tésztás kajákkal vívott vad csatám (aminek az lett a vége, hogy félig-meddig éhen maradtam, és a kaja egynegyed része az asztalon, a ruhámon vagy a földön kötött ki).
- Fogalmam sincs, mit fújt fel annyira - forgattam a szemeimet. - Nemár, embernek lenni egyáltalán nem parás... Meg aztán nem is azt mondtam, hogy be szeretnék drogozni vagy hasonló, csak jól szeretném érezni magam.
- Igazad is van meg nem is - ingatta a fejét Zsófi.
- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem, miközben egy újabb adag tésztát próbáltam betuszkolni a számba, egy része azonban megint leesett a földre. Láttam az étterem másik végében ácsorgó pénztáros undorodva figyelte a bénázásomat. Nyilván ő is ugyanazt gondolta, amit én: "Úgy eszem, mint valami esetlen, hároméves kisbaba és egy malac keveréke."
- Először is, teli szájjal nem beszélünk - oktatta ki a mama (tehát Zsófi) a buta kisbabát (vagyis engem).
- Bocsi - motyogtam.
- Másodszor... Kicsit tényleg túllőttél ezzel az "egyszer élek" dologgal.
- Mégis mi olyan nagy dolog egy moziban és egy kis shoppingolásban?
- Én a másik kettőre gondoltam.
- Ha Brendon attól félne, hogy valami olcsó kis celebbé vagy hasonlóvá válnék, akkor szerintem azt nyilván a szemembe mondaná.
- Egy szóval sem mondtam, hogy Brendont az húzta fel, hogy zenélni akarsz.
Ekkor hirtelen belém villant a felismerés, mit valami misztikus szikra vagy tudom is én, hogy micsoda. Olyan kézenfekvő volt az egész! Brendon azért volt olyan fura, mert...
- Ő a bátyád. Az csak természetes, ha elkezd azon aggódni, hogy... 
- Hogy szerelmes szeretnék lenni, amíg még látnak és hallanak engem az emberfiúk? - fejeztem be a mondatot hatalmas, elkerekedett szemekkel.
- A bátyádat talán inkább az zavarja, hogy a fiúk nem csak látnak meg hallanak, hanem hozzád is tudnak érni, de ebbe inkább ne menjünk bele részletesebben... - hadarta Zsófi fülig elvörösödve. - Amúgy a fiú őrvédek milyenek? Hülyék? Vagy sznobok? Vagy...
- Mindegyik más, habár én még eggyel sem találkoztam - feleltem, mire Zsófi leesett állal meredt rám. 
- Annyi város van odahaza, mint égen a csillag, a népsűrűség viszont észbontóan alacsony. Úgy képzeld el, hogy egy New Yorkkal azonos nagyságú városban lakik általában kemény kétszáz fő - magyaráztam. - Ahol én laktam, egy olyan város volt, ami kizárólag romos, és általában több, mint négy emeletes panelházakból állt. Amelyik kevesebb volt, mint négy emelet, az egy vagy félig lerombolt, vagy csak félig megépített panel épület lehetett. Se posta, se vasútállomás, se városháza, se semmilyen más épület nem volt benne, kő, rom és panel, amerre a szem ellát. Egyedül a portál töri meg a szürkeséget a város főterén, amelyen keresztül az őrvédek képesek közlekedni más városok között, illetve azon át lehet csak átjutni az embervilágba.
- Hiányzik neked az a hely? - kérdezte Zsófi.
- Egy kicsit sem - nevettem el magam. - Igaz, hogy végtére is ott nevelkedtem évtizedeken át, de én már több, mint száz éves vagyok. Rég magam mögött hagytam azt a helyet, már-már nem is tekintek rá úgy, mint a néhai otthonomra. Különben is, utáltam azt a helyet, ezt nyíltan a szemedbe mondom. Ott nem fúj a szél, nem esik az eső sem a hó, nem süt a nap, a hőmérséklet se nem meleg, se nem hideg, és sohasem változik. Csak olyan növények élnek meg ott, amiket az őrvédek úgy teremtenek meg maguknak, hogy azok képesek legyenek megélni még az embertelen környezeti tényezőktől függetlenül is. A levegő se nem tiszta se nem koszos, azt se tudnám bizton állítani róla, hogy van benne oxigén, elvégre az őrvédeknek még arra sincs igazán szükségük, habár nem is árt nekik. Fogalmam sincs, hogy hogy lehet ott egyáltalán élni. Iszonyú az a hely, kihalt, sivár és végtelenül szürke. Az őrvédek nem olyan összetartó lények, mint az emberek, törvények sincsenek igazán, amik irányítanának minket, egyedül az embervilágbéli tevékenykedéseinket korlátozza tengernyi szabály. Talán ez pont azért van, hogy az őrvédek ne vágyjanak annyira ebbe a világba jönni. Mert ez... az otthonunkhoz képest maga a paradicsom! Azt se bánnám, ha örökké ember maradhatnék, ha ezért cserébe le kellene mondanom a majdnem-halhatatlanságomról, az észrevehetetlenségemről és a varázserőmről, akkor kész lennék ezt bármelyik percben megtenni.
- Brigi... már amennyiben megengeded, hogy így hívjalak továbbra is... - mondta az egyik hajtincsét tekergetve Zsófi. - Embernek lenni nem áldás. Ezt az egyet rosszul látod. Talán másabb a te világodnál... de nem feltétlenül jobb is. Neked ez talán a menny... de rengeteg más embernek maga a pokol. Sajnos pont ezek a más emberek vannak többségben...
- Tudom, éhezés, természeti katasztrófák, háborúk meg még fene tudja, mik marcangolják már évezredek óta ezt a helyet... - mondtam unottan.
- Nem csak erről van szó - rázta meg a fejét Zsófi. - Félő, hogy pokollá, kegyetlenné és mostohává fog válni a te szemedben is ez a világ, mihelyst beleszeretsz egy emberbe.
- Miért állítod pont az ellenkezőjét annak, amit a legtöbb film, dal és könyv bizonygat, hogy a szerelem a legszebb érzés a Földön? - kérdeztem értetlenül.
- A szerelem... nem mindig jó. Kétélű penge. Ha viszonzott és sokak által támogatott, akkor valóban gyönyörű, de... Nem is tudom, ez egy nagyon fura, összetett és elképesztően bonyolult dolog...
- Szerintem te nem is ide akartál kilyukadni...
- Ahogy mondod - bólintott. - Hadd vázoljam fel a kívánságod élethű és kíméletlen következményeit. Belezúgsz egy emberbe, olyannyira, hogy miatta pláne eszedbe se jut újra őrvéddé változni. Aztán jön egy véletlenül idetévedt őrvéd, aki a körülötted lebegő, félig-meddig láthatatlan pillangó miatt rájön, hogy nem stimmel veled valami...
- Te látod a lepkémet? - kérdeztem elképedve.
- Csak a jelenlétét érzékelem, nem látom, csak érzem, hogy ott van, és alig bírom kivenni az alakját, olyan szinten átlátszó, olyan, mintha egy kis, lebegő vízpacát látnék, de mintha valami meg akarna akadályozni abban hogy láthassam, ezért ha nem koncentrálok eléggé, észre se tudom venni - vázolta a lehető legpontosabban megfogalmazva Zsófi azt, amit látott, illetve amit nem látott.
- Visszatérve a fantáziálásaidhoz, amik nem is tűnnek annyira képtelenségnek... - tereltem vissza a szót az előző témához. - Teljesen igazad van. Ha túl sokat maradok itt, akkor még az otthoni ismerőseim gyanút fognak és a keresésemre indulnak... aztán lebuktatnak... - a korábbi higgadtságom szép lassan, fokozatosan kezdett totál elenyészni, a helyét rettegés és aggodalom a köbön vette át. Más szóval bepánikoltam.
- Hogy érted azt egészen pontosan, hogy lebuktatnak? Miféle bűnt követtél el? - kérdezte Zsófi, akire ugyanúgy kezdett ráragadni valamicske a mérhetetlen aggodalmamból.
- Azért, hogy megmentsem Brigit, olyan dolgot tettem, amit nem lett volna szabad - mondtam. A pulzusom az egekbe szökött, a légzésem szaporább lett, verejtékcseppek gyöngyöződtek a homlokomon és könnyek gyűlek a szememben... életemben nem féltem még ennyire. - Ha kiderül, hogy 100%-ig átvettem a bábom felett az uralmat, a másikat pedig életben hagytam, miután magától elszakadt tőlem, s mégis életben maradt, ráadásul az egyetlen szemtanú emlékeit sem töröltem ki... Ha mindez kiderül, biztosan kivégeznek az egész őrvédmindenség előtt...
- Brigi, nyugodj meg! - Zsófi olyan erősen szorongatta a csuklóimast, hogy az sem lepett volna meg, ha eltörte volna őket. Nem sokon múlott... - Nem tudnád valahogy elsimítani az ügyet, hogy mégse kerülj bajba?
- Ahhoz meg kellene ölnöm Brendont és ki kellene törölnöm minden velem és Brendonnal kapcsolatos emlékedet, de talán még az se lenne elég a büntetés elkerüléséhez - ráztam meg a fejem. - Elkerülhetetlen... egyszerűen elkerülhetetlen... nincs menekvés...
- Van fogalmad róla, mennyi ideig élnek a pillangók? - kérdezte Zsófi nevetve.
- Attól még, hogy lepkeőrvéd vagyok, vagyis, voltam, még nem muszály feltétlenül gúnyolódnod rajtam - dünnyögtem.
- Gondolj csak bele! Pete, lárva és báb életében egész sokat él... viszont miután kibújik a bábjából és ténylegesen elkezd pillangóként élni, már csak pár hét, és utoléri a végzete. Korábban is élt peteként, lárvaként és bábként, mégsem úgy nevezték el ezt a csodaszép teremtményt, hogy lepkebáb. Kifejlett lepke. A legszebb korszaka ennek az állatnak az, mikor gyönyörű színekben szárnyra kap, könnyedén száll a levegőben, és úgy látja az egész világot, mint ahogyan korábban soha. A pillangó mindössze pár hétig pillangó, ennyi idő alatt viszont párjára lel, petéket rak le, és ékesebbé tesz minden virágot, melyre csak rászáll, s mosolyt csal az emberek arcára. Senkit sem hallottam még azt mondani, hogy "Fúj, egy lepke!", ellentétben azzal, hogy "Fúj, egy hernyó!" Eddig ugyan te is lepkeőrvéd voltál... most viszont ember vagy. Egy kifejlett pillangó, akire vár a nagy világ, hogy meghódítsa és szebbé tegye azt, akkor is, ha már nem vagy képes varázsolni. Te sem élhetsz már pár hétnél tovább, elvégre, mint mondtad, elkerülhetetlen a sorsod... de most vagy életedben először és talán utoljára ember. A halál vészes közelgése nem akadályozhat meg abban, hogy boldogan élj, sőt, pont ezért kell megtenned mindent, amit emberként megszeretnél tenni, hogy később ne bánj meg semmit, és, hogy boldogan távozhass közülünk.
- Zsófi...
Sírt. Nem is, sírtunk. Mindketten bőgtünk, mint a dedósok. A minket figyelő pénztáros ürge ezt már tényleg nem tudta hova tenni; az előbb úgy ettem, mint egy kisgyerek, most meg a barátnőmmel úgy bőgtünk, mint az ovisok... Komolyan sajnáltam szegény fickót. Szinte hallottam a gondolatait: "Ezek a mai tinik... ilyen fiatalon ennyire visszafele fejlődni, öcsém..."
- Miért... miért kell meghalnod? - szipogott Zsófi.
- Miért... miért van az, hogy valahányszor megpróbálsz megvigasztalni, bölcsebb vagy ezer mágusnál, és végül mindig te vagy az, aki totál elkeseredik? - nevettem szörnyülködve.
- Nem akarlak elveszíteni! - pityeredett el megint Zsófi.
- Jaj, de buta vagy - sóhajtottam nevetve, majd jó szorosan átöleltem a drága barátosnémat. - Buta, buta, nagyon buta, szörnyen buta...
- Kösz, ez tényleg baromira jól esik - dünnyögött Zsófi nyűgösen, mire mindketten elröhögtük magunkat. Már hátra se mertem sandítani, hogy megnézzem, milyen fejet vágott a pénztáros, éreztem a zsigereimben, hogy be tudta volna fonni a szemöldökét, annyira nem volt képes kiigazodni rajtunk. Hiába, végtére is tinik voltunk. De még milyen tinik...

fojt. köv...

Hamarosan

Nemsokára elkészülök a következő résszel! ^^

3. rész: Egy új kezdet

Az iskola bejáratánál úgy búcsúztunk el egymástól, mármint és és Zsófi, mintha az ég egy adta világon semmi sem történt volna. Pedig történt... csak ideiglenesen jobbnak láttuk a témával való részletes elbeszélgetést elnapolni. Mára elég volt a zűrből. Legalább is, Zsófinak. Nekem és Brendonnak azonban volt némi elszámolni valónk, nem is kevés.
Amint az iskola utáni sarkon befordultunk, Brendon mosolyogva felém fordult.
- Na, hol akarsz kifaggatni? - kérdezte szórakozottan.
- Honnan tudtad, hogy... - kérdeztem elképedve, de nem tudtam befejezni a mondatot. Részben azért, mert nem jutott eszembe, hogy hogyan fojtathattam volna a mondandómat, részben pedig azért, mert Brendon a szavamba vágott.
- Ráhibáztam, ez minden - vonta meg a vállát tettetett közömbösséggel. Az arcára volt írva, hogy kamuzott.
- A park ebben az időszakban szinte teljesen kihalt - gondolkoztam szándékosan hangosan. 
- Remek. Más se hiányzott, mint egy jó kis kiadós séta a természetet imitáló, növényszagú légkörben - dünnyögött Brendon unottan.
Alig öt perc múlva már a park bejáratához értünk. Igazam volt (még szép, hogy igazam volt), valóban nem volt egy teremtett lélek sem a környéken. Beljebb merészkedtünk, leültünk a legközelebbi padra, és vártuk, hogy a másik megszólaljon. Végül én törtem meg előbb a csöndet (Brendon erre halványan és gúnyosan elmosolyodott, mint aki előre tudta, hogy én előbb fogom megunni a hallgatást és a várakozást, mint ő).
- Kezded valóban elhitetni velem, hogy te tényleg Brendon vagy - sóhajtottam fáradtam. - Pont az alapjellemednek megfelelő a viselkedésed... 
- Itt egyedül te vagy az, akiről nehéz eldönteni, hogy ki is valójában - vágta rá szinte azonnal Brendon. - Gál Brendon vagyok. 15 éves gimnazitsa. Két perccel vagyok idősebb az ikerhúgomnál, Gál Briginél, aki történetesen te vagy. Szüleim Gál Norbert és Vincze Erika. - sorolta unottan. - Ennyi nem elég? A vércsoportomat is hallani akarod? - meredt rám hitetlenül, mikor észrevette, hogy nem vágtam a szavába (ami nálunk nagyjából annyit tett, hogy nehezemre esett hinnem neki).

- Nem, csak... - zavarodtam össze teljesen. - ... te... egy báb vagy... a bábozód elveszítette feletted a hatalmát... és te még mindig mozogsz. Élsz. Sőt, még beszélsz és gondolkodsz is! Ez így... ez így több, mint nem normális. Ez abnormális! Ilyesmire még nem volt példa!
- Brigi... - mosolygott rám Brendon. A név hallatán azonnal görcsbe rándult a gyomrom.
- Nem vagyok Brigi - hebegtem halkan. - Angie vagyok. Angie, egy többszáz éves lepkeőrvéd, akinek nincs senkije. Brigi már nincs többé... mert elveszítettem e köztünk lévő kötelék egyensúlyát...
Ekkor Brendon váratlanul megragadta a csuklómat, és mélyen a szemembe nézett. 
- Te vagy Brigi. A testvérem. Az osztálytársam. A legjobb barátom. Ezt ne kelljen többször megismételnem - mondta. A hangja olyan kedves volt, olyan szelíd, olyan... olyan bátyusos... - Mikor megpróbáltad minden erőddel "megmenteni", a köztünk lévő kötődés olyan mértékben meggyengült, hogy az öntudatom akaratod ellenére is külön akart válni a testedtől, hogy újra visszatérjen belém. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, szüksége volt valamennyire a te lelki energiáiból, és, mivel eléggé erős volt az élni akarásom, a hajlamom, hogy újra igazi ember lehessek, mint újszülött koromban, végül sikerült is neki magához vonzania az erőd egy részét, így lettem igazi ember, az igazi Brendon. Mondhatnám úgy is, hogy az öntudatom makacsságának köszönhetem, hogy élek... sőt, talán még azt is, hogy beszorultál Brigi testébe. Az az erő, amit tőled elvett az öntudatom, akarom mondani, amit elvettem én, eléggé jelentős volt...
- Ezt meg mégis hogy érted? - kérdeztem értetlenül.
- Szert tettem az emlékeidre - felelte nemes egyszerűséggel. - Emellett, a kettőnk közötti lélekbéli kötődés még nem szakadt el igazából teljesen, csak nem vagyunk képesek érzékelni. Ettől függetlenül, ha nagyon koncentrálok, én képes vagyok azon keresztül néhány homályos képfoszlányt és félszavakból álló mondatokat látni illetve hallani az aktuális gondolataidból. Valamint...
- Valamint...? - ismételtem meg az utolsó szót, mivel erősen úgy tűnt, hogy nem állt szándékában befejezni a mondatot.
- Kettőnk közül én vagyok az, aki pontosan tudja, hogy mi folyik körülöttünk - mondta Brendon kissé elkomorodva.
- Ez mondjuk igaz - tűnődtem el. - Nekem fogalmam se volt róla, hogy majdnem teljesen elszakadt a kettőnk közti összeköttetés, sőt, nem is érzékeltem, hogy elveszítettem volna az irányítást az öntudatod felett... 
- Tényleg, a figyelmed többfelé irányításának képességét is lenyúltam - biccentett Brendon.
- Akkor ezért tudtam egyedül csakis arra koncentrálni, hogy feltámasszam Brigit... - suttogtam elszorult torokkal. - ...Azáltal, hogy annyi mindentől megszabadítottál... segítettél azzal, hogy ezek után egyedül a feladatomra koncentrálhattam...
- Megint a legfontosabbról feledkezel meg. Nekem köszönheted, hogy Angie-ből Brigi lett - ismételte meg egyik korábbi mondatát Brendon.
- Talán... a lelkem mélyén... én mindig is... Brigi szerettem volna lenni - vallottam be leginkább saját magamnak. Tekintetem az égszínkék égboltra siklott. Hófehér bárányfelhők úsztak rajta komótosan, a nap már valamivel lejjebb járt, mint déltájt. A harang fél négyet harangozott, de még nem akaródzott lenyugodni. Látszólag az egész világ pontosan olyan volt mint régen... és mégsem volt ugyanaz. Most más volt a levegő. Nem fújt rajtam keresztül a szél. Éreztem a hűvös, őszi levegőt s annak avaros illatát. Mindez egyszerre volt felemelő/csodálatos és zavarba ejtő/aggodalmat ébresztő érzés. Valóban, nem is a világ volt más. Hanem én. - Nekem sose voltak barátaim... se családom... nem volt senki, akit kedveltem, és nem volt senki, akit kedveltem. Azt hittem, hogy a magány az élet természetes része, és, hogy nincs is szükségem senkire. Szürke mindennapjaim szórakoztatóbbá tételéhez bábokat hozam létre. Aztán... elkezdtem kötődni az emberek világához, amihez én nem is tartoztam igazán, hiszen nem is voltam ember... viszont most... most minden más... Angie már nem lehetek... de félek Brigi nevét használni. Ha nem félnék, az azt jelentené, hogy elfogadom, hogy nem vagyok már őrvéd, és talán nem is leszek... megtagadni saját magamat, és a nevet, amit édesanyámtól kaptam... Nekem csak ez maradt meg, amit tőle kaptam...
- Tudom, hogy nehéz időszakot élsz most - köszörülte meg a torkát Brendon - de talán tudom orvosolni a problémádat.
- Tényleg? Mégis hogyan? - kérdeztem reménnyel telt szívvel.
- Tartsd ki az ujjadat magad elé - mondta Brendon, majd a jobb kezével a velünk szemben lévő halastó irányába mutatott. Igyekeztem a legpontosabban lemásolni a mozdulatát, és én is abba az irányba böktem a mutatóujjammal.
- Jól csinálod - biccentett elismerően Brendon. - Most pedig, csukd be a szemed, és képzeld azt, hogy egy fekete lepke rászáll az ujjadra. Képzeld el magadat pillangó formában - utasított.
Minden erőmmel azon voltam, hogy felelevenítsem azt az emlékképet, amikor a cipőbolt kirakatában tegnap egy sanda pillantással megláttam magamat, pontosabban a lepke alakom tükörképét. Fekete, nagy, hullámos szegélyű szárnyaim voltak, alil piros szegéllyel...
- Rendben, már kinyithatod a szemedet - mondta Brendon. Lassan, óvatosan sandítottam az ujjam hegyére...
A pillangó alakom félelmetesen pontos hasonmása ott pihent a kezemen. Pár másodpercig pislogás nélkül meredtem rá, aztán a másik kezemmel megdörgöltem a szemeimet, annak reményében, hogy hátha csak hallucináltam, de nem így volt. A pillangó teljes nyugalmi állapotban volt, nem akaródzott elrepülni, csak egy-egy percenként kinyitotta és becsukta a szárnyát, de semmi egyéb mozgást nem végzett. Esküdni mertem volna rá, hogy apró pontszemeivel egyenesen rám meredt, mintha azt várta volna, hogy valamiféle utasítást adjak vagy köszönjek neki. (Bár az utóbbit nagyobb képtelenségnek véltem, mint az előbbit.)
- Most próbáld az ujjad mozgatásával megröptetni - szólalt meg újból Brendon. Ahogyan meglibbentettem az ujjamat, amin a lepke addig megpihent, a különös teremtmény felröppent, és ott repült egy helyben az ujjam előtt. Ahogyan az ujjamat mozgattam, a lepke pontosan abba az irányba szállt. Ha hátra húztam az ujjamat, akkor közelíteni kezdett felém, ha előre nyújtottam, akkor távolodott tőlem.
- Ez meg mégis miféle varázslat? - meredtem Brendonra kérdőn.
- Ez nem varázslat - nevetett ki Brendon (ami mellesleg baromira jól esett, mondhatom). - Ez itt a te "valódi" tested. Rajtunk kívül csak az őrvédek képesek látni. Nos, mint ahogyan azt tapasztalhattad is, te és a tested között még maradt némi kötelék, tulajdonképpen ennek köszönhetően vagy képes úgy irányítani, mint egy bábot.
- Honnan tudtad, hogy képes lehetek megidézni? - kérdeztem értetlenül.
- Végig körülötted röpködött, amióta Brigivé változtál - vonta meg a vállát. - Csodálkoztam is, hogy nem vetted eddig észre. Ezek szerint némiképp meg kell erőltetned magad, hogy láthasd.
- Akkor az őrvédi képességem felét is megkaparintottad? - lepődtem meg.
- Nem, azt nem, de az őrvédi látást igen. A te szemed a jelek szerint kezd emberies lenni - magyarázta. - Minden esetre, amíg látod őt, és képes vagy irányítani, addig nincs veszve a remény, hogy újra az legyél, aki voltál.
- Szerinted van rá esély? Tehetek szert elégerőre ahhoz, hogy visszaváltozzak? - kérdeztem kissé feszengve.
- Biztos vagyok benne, hogy igen - bólintott, majd pajkosan elmosolyodott. - Viszont ehhez idő kell, mégpedig nem is kevés. Ez idő alatt kénytelen leszel Brigiként élni, ha tetszik, ha nem. Nincs nagyon más választásod.
Tudtam, hogy Brendonnak igaza volt. Mégsem tudtam eléggé örülni annak, hogy igazi bátyóhoz mérten okosabb lett nálam mindössze negyed óra alatt. Annak ellenére, hogy mennyi változáson ment keresztül (miattam), ő még így is Brendon maradt. Én is sokat változtam, őrvédnek születtem, Angie-ként éltem, Brigivé váltam... mégis ugyanaz a személy maradtam. Én. Egy emberré vált őrvéd. Egy Brigivé vált Angie. A lány, akivel valami olyasmi történt, ami korábban még egy őrvéddel sem soha. Azonban... lehet, hogy ez a változás nem is volt olyan rossz, mint hittem(?).
- Igazad van - nevettem el magam, majd felé nyújtottam a jobb kezem, és bemutatkoztam. - Szervusz. Gál Brigi vagyok, az ikertestvéred.
- Szevasz - rázta meg a kezemet Brendon. - Gál Brendon vagyok. A tesód, akire mindig számíthatsz.

fojt. köv...

2. rész: Komoly veszteség

Nem igazán emlékszem már a részletekre... olyan gyorsan, olyan hirtelen történt minden... Nem. Ez nem igaz. Mindenre tökéletesen emlékszem... és pont ez a baj. Ez egy tipikus olyan dolog, aminek a részleteire emlékezni kín és fájdalom, elfelejteni pedig hatalmas vétek. Éreztem, hogy egy nap mindennek vége lesz, és nem leszek képes tenni ellene semmit... de ezt a napot évek, évtizedekkel későbbre terveztem. Ez így túl korai volt. Francba, nevetségesen és kib.... kibicsaklottan (uhh, ezt a káromkodást nagyon nehezemre esett lenyelni) korai volt. 
Nem ezt akartam... Észre sem vettem, hogy Briginek bármi baja is lett volna... mert nem volt. Bármiféle előjel vagy égi figyelmeztetés nélkül, a pulzusa abnormális mértékben emelkedni kezdett.
- Brigi... - fordult barátnője felé kérdőn Zsófi, mivel nem válaszolt a korábbi kérdésére. 
Nem tudtam szóra bírni Brigit... ilyen korábban még sosem fordult elő.  Ekkor a "Megállni!" parancsot alkalmaztam... de Brigi mindössze éppen, hogy csak egy fél pillanatra állt meg, és már indult és tovább. "Megállj!" - utasítottam, de ekkor már semmi reakciót nem váltott ki a hangom az engedetlen bábomból. "Állj már meg!" A hangom kezdett enyhén hisztérikussá válni. Mégsem értem el semmit. Bármit is tettem, Brigi zavartalanul ment tovább. A szeme kezdett üvegessé válni, a bőre egy fél árnyalattal elfehéredett. Ez a báboknál csak egyvalamit jelenthetett... 
"Neee! El fogom veszíteni őt!"
Teljesen kétségbe voltam esve. Mikor az iskolában a bábok használatát tanították nekem, azt mondta az oktatóm, egy szöcskeőrvéd (Vagy tücsök? Vagy sáska? Ezek a szökkenő rovarok olyan egyformák...) azt mondta nekem, hogy ha a bábunk bőre és szeme a szemünk láttára egy fokkal elszíneződik, és irányíthatatlanná válik, az azt jelenti, hogy percek kérdése, és a báb... szívinfarktus által meghalva örökre odavész. Soha többé nem lehet már feltámasztani vagy reinkarnációval újraéleszteni.
"Nem! Brigi nem halhat meg! Még nem!... Még nem vesztettem el!" Minden erőmmel azon voltam, hogy újra mentális kapcsolatot teremtsek a bábommal. Mivel ez sem bizonyult elégnek, kénytelen voltam ember alakba bújni, mivel a pillangó álca nemhogy feleslegesnek bizonyult, az energiámból is rengeteget felemésztett, mondhatni a maximum mágikus erőm felét ez a béna őrvéd törvény pazaroltatta velem el.
Éppen, hogy közvetlen, testi kontaktust alakítottam volna ki Brigivel egy vállon érintés által, mikor eljött az a pillanat, amitől a legjobban féltem. "Ne...!Elkéstem...!?" Brigi szívverése gyorsulni kezdett, a lábai végleg felmondták a szolgálatot, így a lány félholt állapotban esett össze. Hiába érintettem meg, hiába igyekeztem annyira a kettőnk közti mentális kapcsolat újrateremtésébe, hogy abba kis híján én is beledöglöttem, Brigi már menthetetlen volt. 

A világ elfeketedni látszott körülöttem, én pedig süllyedni kezdtem a keserű feketeségben, egyre mélyebbre és mélyebbre, mígnem már nyakamig ért a már szinte folyékony sötétségben. Levegőt sem bírtam már venni, a kezemet az ég felé nyújtottam... de már nem láttam az eget sehol. Fuldokoltam. Nem láttam semmit. Nagyjából ilyen érzés volt elveszíteni valaki igazán fontosat.
Most bizonyára mindenki, aki olvassa az ide írtakat, csodálkozhat azon, hogy milyen ostoba vagyok, amiért egy bábomat siratom. Nos, az ilyeneket (finoman fogalmazva) elküldeném a francba, ha meg tudnék bizonyosodni arról, hogy még nincsenek ott. 
Brigi fontos része volt az életemnek, mondhatni ő volt maga az életem. Mármint, annak az emberi része. Egyek voltunk, még ha nem is egy test, de egy lélek. Ő volt az egyetlen híd, mely összekötött engem, a misztikus lényt a valósággal. Brendonra is hasonlóképp gondoltam, viszont... Brigire emberi önmagamként tekintettem, így infarktusos állapotban látni őt olyan érzés volt, mintha az emberi feleh haldokolt volna... mivel ez így is volt! Brigi volt az egyetlen, aki által képes voltam baráti kapcsolatot teremteni egy meglepően rokonszenves emberlánnyal, a legjobb barátommal, illetve Brigi legjobb barátjával, Zsófival. Zsófi...
- Brigi?! Mi a baj? Brigi! - kiabált kétségbeesetten. A szemeiből a rémület és a kétségbeesés könnyeket fakasztott. Életében, akarom mondani, életemben nem láttam még őt ilyen állapotban. Ilyen végtelenül elkeseredett, szomorú arccal...
- Jézusom... a pulzusa... - hebegte halkan, mikor Brigi csuklójára szorította a kezét. - Brendon, hívd a mentőket, gyorsan! - kiáltotta, azonban... 
Brendon (természetesen az én utasításomra) hirtelen szorosan átkarolta a nyugtalan lányt.
- Zsófi... - suttogta(m). - Hinned kell nekem. Már túl késő. 
- Miket beszélsz? - lökte el magától idegesen Zsófi a fiút. - Elment az eszed? - hőbörgött, majd lerogyott Brigi mellé a földre. - Brigi! BRIGI! Hallasz? Kérlek, válaszolj! BRIGI!
Soha... soha nem láttam még Zsófit ennyire... szomorúnak... nézni se bírtam, ahogyan a haldokló Brigi kezét fogva keservesen zokogott. Másodpercek... mindössze ennyin múlott Brigi élete. Másodperceken.
- Meg fogom menteni - suttogtam. - Kerüljön bármibe.
Zsófi meglepve forgolódott körbe-körbe, de nem látott senkit. A hangomat a jelek szerint viszont mégis meghallotta. Újra lepkévé változtam, ezúttal azonban szándékosan egy valódi lepkévé, és rászálltam Brigi vállára. Zsófi úgy nézett rám, mint valamiféle mennyből érkezett segítségre. Nos, voltaképpen - bizonyos értelemben - valóban az voltam. Zsófi imára kulcsolta remegő kezeit, és könyörgő szemekkel fohászkodott hozzám.
- Mentsd meg őt... - suttogta Zsófi, majd az ég felé kapta a fejét, és hangosan kiáltotta - Azt kívánom, hogy mentsd meg Brigit!

Életemben először kívántak tőlem, Angie-tól, a lepkeőrvédtől valamit. Hihetetlen érzés volt. Megannyi eltömődött szelep felnyitódott, melyek az ereimben lévő mágia áramlását szabályozták, csak úgy áradt belőlem az energia. Azon őrvédek, akik nem szívességből, hanem kívánság teljesítése révén segítettek egy emberen, mindig nagyobb erőt kaptak kölcsön az univerzumtól, de nagyobb árat is fizettek cserébe tettükért. Erről egy másik oktatómtól, egy hangyaőrvédtől tanultam.
Nem láttam mást, csak a belőlem és a még bennem áramló fehér fénysugarakat. A testem egyre könnyebbé vált, szinte súlytalanul lebegtem. A fizikai alakom teljesen szertefoszlott, mindössze egy üres lélek maradt meg belőlem. A tudatom se maradt tiszta, csakis arra voltam képes koncentrálni, hogy teljesítsem Zsófi kívánságát.
Ám az erőm nem volt elegendő, ezt már a legelején éreztem. Sokkal több erőre lett volna szükségem. Mindent egy lapra tettem fel azzal, amit ekkor műveltem: még Brendon lélekcseppjeiből is magamhoz vettem több, mint fél litert (a lélekcsepp az ember testén belüli, a vérhez hasonló módon áramló rejtett aura), ami az öntudatát veszített bábom részéről meglehetősen kockázatos volt (fél liter lélekcsepp veszítése az embereknél olyan, mintha egy liter vért veszítenének). 
Kezdtem elveszíteni az önuralmamat, mivel még a saját auracseppjeim felét is felhasználtam, de még mindig nem volt semmi haszna annak, amit csináltam. Brigi teste fehér fényben úszott, alig láttam őt, de azt tudtam, hogy még mindig súlyos veszélyben volt az élete. 
- Brigi... - suttogtam... és ekkor...

Filmszakadás. Igen, valószínűleg így nevezik azt, amikor az embernek semmi emléke nem marad egy bizonyos időszakon belül. Nos, velem is valami ilyesmi történt. Egyik pillanatban erősebbnek éreztem magamat, mint valaha, a másikban pedig mintha már nem is éltem volna. A harmadik másodpercben rettenetesen meg voltam lepődve, miután kiderült, hogy még élek. Kinyitottam a szememet. Körbenéztem. A folyosón voltam. Az iskola emeleti folyosóján, és a hideg kövön ültem. Zsófi csak nézett és nézett engem... nem igazán tudtam, hogy hogyan érzett abban a percben, talán pont azért, mert ő sem tudta.
Felemeltem a kezem a földről... de az nem az én kezem volt. "Nem, az én kezem rövidebb..." Aztán arra lettem figyelmes, hogy nem láttam ki rendesen a frufrum alól."Nekem nincs is frufrum..."
A hajam vörös volt. Pontosabban vörösesbarna. A kezeim és a lábaim hosszúak voltak és vékonyak. Ugyanolyan ruhában voltam, mint... mint amilyenbe Brigi is öltözött reggel...
- Nem... - suttogtam, majd a szám elé kaptam a kezeimet. A hangom is olyan volt, mint Brigié. Ekkor villant belém a felismerés, hogy... én lettem Brigi.
- Brigi... - suttogta Zsófi, és óvatosan felém nyújtotta a kezét. Láttam rajta, hogy nem tudta elhinni, hogy tényleg sikerült megmentenem Brigit, vagyis... még ő se volt biztos abban, hogy az előtte ülő lány tényleg a gyermekkori legjobb barátja volt.
Ösztönösen magzatpózba kuporodtam; karjaimat a térdeim köré fontam, a fejemet lehajtottam, és annak ellenére, hogy ez nem volt lehetséges, szégyenemben igyekeztem minél kisebbnek látszani.
- Sajnálom - lihegtem alig hallhatóan. A szívem vadul zakatolt, a légzésem egyre szaporább lett. - Szörnyen sajnálom, Zsófi. Nem tudtam... megmenteni... Brigit...
Utoljára akkor küszködtem így a könnyeimmel, mikor az édesanyám meghalt. Akkor is valaki, számomra életbevágóan fontos személyt veszítettem el... viszont... annak idején én nem tehettem semmiről. Nem azért halt meg valaki, mert én nem adtam bele mindent, hogy megmenthessem...

Egy kéz érintése súrolta a fejemet. Ahogy felnéztem, Brendont pillantottam meg. Ott térdepelt a földön mellettem, és a fejemet simogatta. Olyan kedvesen mosolygott rám, hogy még a lélegzetem is elállt. Semmit nem parancsoltam neki, semmi utasítást nem adtam... ő mégis önálló életre kelt. Keresni kezdtem azokat a láthatatlan fonalakat, melyekkel régen őt irányítottam. Ám azok sehol sem voltak. Elszakadtak, amikor akaratom ellenére sikerült bezárnom magam Brigi testébe, és aztán nyomban el is párologtak. Ezeknek a tudatában szentül meg voltam győződve arról, hogy Brendonnak elméletileg életképtelenné kellett volna válnia.
- Ügyes voltál - mondta félig suttogva. - Megcsináltad.
Ötletem se volt róla, hogy miről beszélt, mikor pont, hogy elszúrtam mindent. Ösztönösen Zsófi felé kaptam a tekintetemet. A barátnőm (pardon, a halott Brigi barátnője) félig sokkos állapotban ült mellettem a földön, könnyes szemeivel riadtan bámult ránk. 
Nem tudom, hogy pontosan hogyan is történt... hogy ő ölelt-e meg engem előbb, vagy én őt... talán egyszerre történt. Mindketten sírtunk. Egyszerre voltunk boldogok és szomorúak, dühösek és hálásak. Egyikünk se tudta, hogy pontosan miért, csak azt, hogy keservesen zokogtunk.
Ekkor érinthettem meg először Zsófit. Sőt, ekkor érinthettem meg először bárkit és bármit. Ekkor érinthetett és láthatott engem először bárki és bármi. Életemben először... éltem. Mint egy ember! Mint egy igazi ember! 
Hatással volt rám a gravitáció... nem lebegtem keresztül semmin és senkin... tisztábban láttam és hallottam a hangokat... csak azt voltam képes látni és érzékelni, ami ott volt a közvetlen közelemben... láttak és hallottak azok, akiket szerettem... Brendon... Zsófi... mindketten beszéltek hozzám... mert léteztem... Ó, ha nem kellett volna mindezért cserébe olyan mérhetetlenül hatalmas árakat fizetnem, ezt könyveltem volna el életem legjobb napjának!
- Bocsáss meg... - suttogtam gombóccal a torkomban. - Nem tudtam megmenteni a barátnődet...
- Idióta - rázta meg a fejét Brendon zsebre vágott kézzel, majd felállt. - Úgy beszélsz, mintha nem te lettél volna a kezdetek óta Brigi. Te és Brigi, végig ugyanaz a személy voltatok. Annyi a jelen és a múlt között a különbség... hogy mostantól véglegesen te vagy Brigi.
- Ti meg miről beszéltek? - kérdezte összeráncolt homlokkal Zsófi, tekintete össze-vissza ugrált köztem és Brendon között.
Semmi kedvem nem volt hazudni neki... de, ha az igazat mondtam volna el Zsófinak, akkor vagy engem és Brendont nézett volna dilisnek, vagy pedig azt hitte volna, hogy neki mentek el otthonról. Szívem szerint a magyarázkodásba sem kezdtem volna bele, de nem akartam, hogy addig nyaggasson, amíg nem mondom el neki az igazat (vagy nem állok elő egy hihető ál-sztorival).
- Ez... túl bonyolult - túrtam a hajamba idegesen. - Mivel nem akarlak a misztikus dolgokkal összezavarni, inkább úgy fogalmazok, hogy én és Brendon sokkos állapotunkban halandzsáztunk - nevettem kínosan.
- Bravó. Micsoda rögtönzött gigantikus kamu - dünnyögött a szemeit forgatva Brendon. Vicces, hogy pontosan azt mondta ki, amit én valójában gondoltam e fejemben.
- Hé! - csattantam fel azonnal. - Azt akarod, hogy hármunk közül bárki is diliházban kössön ki?
- Csak azt mondom, hogy hazudni állatira nem fair - mondta a szemembe nézve Brendon, és ezzel megint úgy éreztem, hogy a saját lelkiismeretem beszélt belőle.
- Igazat mondani meg... basszus, az igazság még nekem is őrültségnek tűnik, nem csak Zsófinak - akadtam ki teljesen, mint a kakukkos óra.
- Mármint az az igazság, amiről még nem is tudok? - kérdezte összefont karral Zsófi. Az arcára volt írva, hogy minden erejével azon volt, hogy felfogja az általunk mondottakat és kiszűrjön belőle valami értelmeset, de azt is láttam rajta, hogy ez egy kicsit sem sikerült neki, bármennyire is igyekezett.
- Zsófi. Szerintem te is érzed, hogy ha most tovább puhatolózol, akkor valami olyasmibe keveredsz bele, amiből aztán soha többé nem tudsz majd kimászni - közöltem a szemébe nézve. - Beismerem, hogy az előbbi, hozzád intézett mondandómból mindössze annyi volt igaz, hogy "ez bonyolult". Ettől függetlenül, a továbbiakban a legkevésbé sem akarok hazudni neked, mert a legjobb barátomnak tartalak. Még akkor is, ha szerinted ez a lány, mármint én, már nem Brigi. Én attól még én vagyok, és annak érdekében, hogy eltitkoljam az igazságot, de mégse hazudjak neked, igenis, nyíltan kimondom itt helyben, hogy inkább nem mondok neked el semmit, egyedül csakis a te érdekedben.
Zsófi nem reagált semmit arra, amit mondtam, csak nézett és nézett engem komor fapofával. Eléggé jól ismertem őt ahhoz, hogy tudjam, hogy ez nála egyértelműen a "magasról teszek rá" arc volt.
- Válaszolj a kérdésemre - mondta, majd félelmetesen komoly arccal, lassan, szaggatott ütemben kiejtett három olyan szót, amire a legkevésbé sem számítottam.

Pislogni is elfelejtettem pár másodpercig. "Hogy tehet fel ilyen lehetetlen kérdést?"
Brendonra siklott a tekintetem. Abban a pillanatban Zsófi volt az egyedüli, akiről tudtam, hogy kicsoda. A barátnőm. Azt azonban nem tudtam, hogy én ki vagyok, hisz egyik percben Angie voltam, a lepkeőrvéd, míg a másikban már Brigi lettem, az emberlány. Brendon körül lelki szemeim előtt hatalmas kérdőjelek röpködtek, mivel ötletem se volt, hogy ő mégis ki a franc lehetett. Brigi bátyja, az én egykori bábom... akinek halottnak kellene lennie. Ő viszont nemhogy nem halt meg, bábléte ellenére volt öntudata, saját véleménye és teljesen önálló érzései. Brendon volt a neve... de a valódi kiléte szörnyen megkérdőjelezhető volt. Külsőre és belsőre is kiköpött Brendon volt, legalább is, pont úgy viselkedett, mint ahogyan az az alapjellemére vonatkozott, viszont... hogyan lett bábból igazi ember? Pinokkió esetében még talán érthető volt a dolog, de az akkor is csak egy rajzfilm.
Brendon egy bólintással jelezte, hogy mit kellett válaszolnom Zsófi korábbi kérdésére. Egy biccentéssel biztosítottam őt arról, hogy pontosan azt fogom válaszolni, amit kell. Az igazat.
- Igen - feleltem magabiztosan.
Zsófi egy perc hezitálás nélkül, könnyes arccal a nyakamba borult, és jó szorosan magához ölelt, levegőt is alig kaptam.
- Akkor minden a lehető legnagyobb rendben van, ugye? - kérdezte fuldokló hangon.
- Igen - mosolyodtam el, és boldogan viszonoztam az ölelését.

Ó, ha minden ilyen pokolira egyszerű lenne! Ha egy öleléssel minden bűnt és minden fájdalmat el lehetne tüntetni... ha egy "igen"-nel minden problémát meg lehetne oldani...

...Akkor az már nem ez a világ lenne. 
Ó, hogy az milyen jó is lenne!

fojt. köv...

Hamarosan új rész

Nemsokára elkészülök a következő résszel, már csak napok kérdése az egész! ^^

1. rész: Egy átlagos nap

   Kicsit késve ugyan, de az ikerpárnak végül sikerült beérnie az órára. Szinte teljesen egyszerre estek be az ajtón és kezdték el a mentegetőzést.

- Elnézést a késésért...! - lihegte Brigi és Brendon kánonban, a fiú az ajtófélfába fogódzkodva, a lány pedig a térdein támaszkodva, nehogy összeessenek a kimerüléstől. Vörösesbarna színű hajuk csapzott volt, azonos színű szemeikben mérhetetlen kimerültség tükröződött.

-  Semmi baj gyerekek! - mosolygott rájuk szélesen a zizi osztályfőnökük, Felleginé. - Mars a helyetekre! - hervadt le egy szempillantás alatt a mosoly az arcáról.

-  Igenis! - bólintottak az ikrek egyszerre, fél perccel később pedig már a megszokott ütemben haladt tovább az óra menetele.

   Hogy őszinte legyek, kissé talán elszámoltam magam. A két bábum homlokáról még három perc elteltével is patakzott a hideg verejték, és már az ájulás szélén voltak. Álmomban sem hittem volna, hogy ilyen csekély futás is teher lehet az emberi test számára. Fél órányi gyalogutat öt perc alatt lefutni... tudom, hogy ez bizarrul hangzik, és talán tényleg nem lett volna szabad így megkínoznom Brigit és Brendont, de mentségemre legyen, hogy most voltak igazán késésben először, mert majdnem egy órával korább keltem és keltettem fel őket, mint általában. Korábban még nem volt alkalmam kiszámítani, hogy mégis milyen az optimális futósebesség két közepesen edzett tinédzser fizikai képességeihez képest. Hiába, én nem születtem embernek, sem segédléleknek, vagyis bábunak, így nem tudhattam, hogy túl gyors sprinttempóra utasítottam a bábjaimat. Én pár másodperc alatt tettem meg általában a gyalog fél órás utat...

   Az óra további részében tartalék memóriára állítottam Brendont, Brigire csak úgy hébe-hóba figyeltem (neki nem volt tartalékja semmiből, mivel mondhatni nem is élt, ezért ő szinte állandó felügyeletet igényelt), így bőven maradt időm gondolkozni azon, hogy mennyire kibírhatatlanul ostoba osztályfőnök is volt az övék.

   Felleginé nem is örökölhetett volna hozzá jobban illő vezetéknevet, mivel ő tényleg mindig a fellegekben jár. Az a két buta, üveges, kék szempár... az a gigantikus, ízléstelen, hányingerkeltő, piros szemüveg, aminek a lencséje olyan vastag volt, hogy üvegvágóval is nehezére esett volna az embernek csak egy kisebb karcolást ejteni rajta... az a beteges félmosoly (kék rúzzsal az ajkain[!])... Brr! A nő puszta gondolatától is mindig kiráz a hideg. Nincs öltözködési stílusérzéke se, de olyannyira, hogy szerintem ha azt mondanám, hogy úgy öltözködik, mint egy hippi, megsérteném a hippiket, ha azt mondanám, hogy úgy néz ki, mint egy hobó, megsérteném vele a hobókat. S mivel én nem szeretek másokat sértegetni (sem pedig másoknak hányingert okozni), Le Sem Írom, hogy hogyan szokott bejárni iskolába. Mézbarna színű a haja, de néha olyannyira színvaknak érzem magam miatta, hogy már-már szőkének látom őt (vagy azzal a váddal illetem magamban, hogy festi a haját, és a természetes hajszíne szőke). Felleginé amolyan tipikus "kívül szőke, de belül nagyon is sötét" típus. Ő olyan, mint egy lépcsőház éjszaka; sötét és korlátolt. A matekot doktori szinten vágja, de azon kívül ötletem sincs, hogy mihez ért. (A gyerekekhez meg az oktatáshoz biztos nem, semmit nem értettem abból, amit halandzsázott, pedig húsz évvel ezelőtt már hallottam ezt a tananyagot, így neki hála Briginek és Brendonnak korrepetálásra kellett járnia heti háromszor.)
   Alig bóbiskoltam el egy kicsit, máris csengettek. Fáradtan huppantam le az ablakpárkányról, közben az a kis bamba Marika konkrétan átgyalogolt rajtam. Már igazán hozzászokhattam volna az ilyesmihez ennyi év alatt, de valamiért mégse sikerült. Mindig olyan... üresnek és jelentéktelennek éreztem magam, mikor keresztülhaladt rajtam valaki. Brendont sikerült gond nélkül kiterelni a teremből, Brigivel viszont megint nem sikerült sürgős jeligére a tesiterem felé irányítani, mivel a legjobb barátnőm, vagyis, pardon, Brigi legjobb barátnője, Zsófi megint szóval tartott, vagyis tartotta Brigit. Mindig belekeveredek az ilyesmibe, elvégre világéletemben úgy tekintettem Brigire, mintha ő én lennék, csak emberben, és Zsófit az én barátnőmnek tartottam, pedig valójában ő Brigivel barátkozott, aki elméletileg pedig én voltam, mivel én irányítottam, de gyakorlatilag... á, bonyolult ez az egész!
-  Ezt nevezem alapos késésnek! Majdnem az óra FELÉRŐL lekéstetek! - hüledezett kissé aggodalmasan tej-szőke és búzavirág szemű barátnőm, vagyis, barátnőnk, vagyis, Brigi barátnője... ááá! Megőrjít ez a sok írás!
-  Nekem mondod? - kérdeztem kerek szemekkel, vagyis, kérdezte Brigi kerek szemekkel... inkább hagyom magam a fenébe, az úgy egyszerűbb, ha E/3-ban írok mindenkiről, magamról pedig megfeledkezem egy kis időre. - Egyszer mennek el apuék hajnalban dolgozni, mi meg negyed kilenc után nyolc perccel vagyunk képesek kikecmeregni az ágyból?! Olyan gyorsan futottunk, hogy már azt hittem, belehalok! A sulihoz érve a lépcsőfordulóban majdnem összeestem, és Brendonnak kellett felkaparni a földről és becibálni a terembe...

-  Ú, ez azért durva! - reagált szinte teljesen elképedve Zsófi, miközben a két lány komótosan baktatva (végre valahára) elhagyta a termet. Közvetlenül Brigi mögött repültem lepke alakomban úgy követtem a lányos csevegésekkel övezett, két főből álló társaságot.
 Zsófi mindig is igaz barát volt a legjavából. Ugyanazon a napon és ugyanabban a kórházban született, mint Brigi és Brendon. Miközben a dokik és a nővérkék a két bábum kezelésével szenvedtek, néha bekukkantottam az egyik szobába, ahol Zsófi, az újszülött kislány anyja ölében szunyókált, az ágy mellett pedig bátyja, Zsombor minden nap lelkesen lődörgött. Amikor először megláttam Zsófit, már akkor tudtam, hogy ő és az ikrek nem a kórház bejáratánál találkoztak utoljára.
  Elég nehéz volt Brigi és Brendon szüleit mint segédlelkeket manipulálni, hogy ugyanabba az óvodába vigyék a kölkeiket, mint ahová Zsófit is járatták a szülei, de végül sikerült elérnem a célom. A két kislány szinte azonnal összebarátkozott, viszont jó pár évembe tellett, hogy Zsófi ne rettegjen annyira Brendontól ("Cápa-úrfinak" nevezte a fiút, pedig akkoriban még nem is alakult ki Brendon harcias és verekedős jelleme...). 

  Általánosban már nem is volt kérdés a szülők számára, hogy ugyanabba az iskolába járassák-e a gyerekeiket. Felső tagozatban voltak ugyan civakodások (olyan is volt, hogy Brigi és Zsófi egy teljes iskolaéven át nem szóltak egymáshoz egy nyári incidens miatt), de végül mindig győzedelmeskedett a barátság ereje. Időközönként persze előfordult, hogy teljesítettem Zsófi apró-cseprő kívánságait a tudta nélkül, de nem azért, mert úgy gondoltam rá, mint őrvéd a védettjére... hanem úgy, mint őrvéd a legjobb barátjára. Idő közben Brendon is csatlakozott a baráti társasághoz, így lettek ők, hárman elválaszthatatlan barátok.
  Ezek után gondolom nem is kérdéses, hogy mindhárman ugyanabba a gimnáziumba felvételiztek. Az élet szekere pedig gördült tovább és tovább, egyre messzebbre, egészen... nagyjából egészen mostanáig. 
-  Csak, hogy tisztázzuk... - bukkant fel "váratlanul" Brendon is - Brigi volt az az észlény, aki miatt késtünk.
-  Hogy mii? - csattant fel Brigi. - Miért pont én? 
-  Vegyük úgy, hogy ezt meg sem hallottam - sütötte le a szemét Brendon bosszúsan. - Te bömböltetted késő estig a zenét, éjféltájt te erőltetted, hogy szenvedjek végig veled egy filmet, anyuék külön téged kértek meg rá, hogy ne felejtsd el beállítani az ébresztőt, amit igaz, hogy beállítottál, de olyan halkra, hogy meg se hallottuk...
  Az én bábjaim (lévén, hogy testvérek, ráadásul ikrek voltak) alapjelleme olyan alapbeállítottságúak voltak, hogy kapásból összevesztek, amint lehetőségük nyílt rá, nekem pedig muszáj volt a szájukba adni a szavakat, mivel a néma és a motyogó-nyammogó-mormogó veszekedés csak a Sims-ben tűnt normálisnak, a valós életben azonban cseppet sem volt az.
    Most is folyamatosan veszekedtek két teljes szünidőn át. Ki érti a bábok agyának működését? Nos, én biztos, hogy nem. Igazság szerint nem is volt rá szükségem soha, hogy értsem őket. Nekem csak az irányításukkal kellett foglalkoznom, de azzal nagyon. Meghatározni, hogy mikor hogyan mozogjanak, mikor mit mondjanak, és mindezt lehetőleg úgy csinálni, hogy természetesnek, pontosabban igazi embernek tűnjenek, na ez az igazi kihívás. Legalább is akkor, ha az embernek egy(!) bábuja van. Nekem azonban mindig meggyűlik a bajom az ikrekkel, elvégre egyszerre kétfelé figyelni és kétféleképpen gondolkozni, beszélni és gesztusokat kreálni... talán kicsit túlzásba estem tizenöt évvel ezelőtt, amikor két báb tulajdonosává avanzsáltam magam.Talán mégse kellett volna Brendont is belerágatnom ebbe... azonban az több problémát szült volna, sokkal, de sokkal többet. Inkább nem is gondolok ebbe bele többet.
   A késés miatt Dinka Felleginé büntibe küldte az ikreket, órák után egy teljes órára bezáratta őket a tanulószobába, ráadásul Husky Lóri (Farkas Lóránt, minden diák legrosszabb rémálmának főszereplője) volt a felügyelőtanár... Zsófi volt olyan jófej, és az egy óra leteltével visszajött a gimibe a srácok miatt. 
   Három óra fele járt az idő... a három barát lassan baktatott a földszinti folyosón... aztán...

...végül kicsúszott a kezeim közül az irányítás.

Prológus: Angie, vagyis én

Ha azt szeretném, hogy bárki is végighallgasson engem, talán illendőbb lenne, ha felfedném a kilétemet. Bár meglehet, ha ezt megteszem, már senkit nem fog érdekelni a történet. Ennek is megvan a maga kockázata, azonban nálam illetlenebb lepkeőrvéd nem létezne, ha nem mutatkoznék be úgy, ahogy kell.

Nos, mint ahogyan az a korábbi sorokból is adódik, én egy lepkeőrvéd vagyok. Meglehetősen nagy a valószínűsége annak, hogy ezzel az ég egy adta világon nem mondok semmit senkinek, elvégre rengetegen nem tudnak az őrvédek létezéséről. Az őrvédek, akárcsak én, egy másik, jelentősen kisebb dimenzióban élnek, az emberek számára láthatatlanok, kisebb mágikus hatalommal bírnak és szabadon tudnak közlekedni a két világ között. Igaz, hogy az emerek nem látnak minket, de minden őrvéd, amikor az emberek közé merészkedik, köteles állati álcát ölteni magára. Közös családi vonás, hogy ki milyen állattá tud átalakulni. Én a lepkék családjába tartozom, és az embervilágban mindig egy fekete lepke alakjában bukkanok fel, ezért is vagyok lepkeőrvéd. A légyőrvédek legyekké, a macskaőrvédek macskákká tudnak átváltozni, a békaőrvédek békákká és így tovább. Az őrvédek élete meglehetősen sajnálatra méltó; kevesen vannak, szétszórva élnek a két világ távoli szegleteiben, az otthonuk sivár és kietlen, az embervilágban pedig szellemek, így nem tudnak kapcsolatot teremteni senkivel. Ezen tényezők ellen pedig azzal a csekély varázserejükkel nem tehetnek semmit. Az, hogy az őrvédek miért is léteznek egyáltalán, még mindig hatalmas rejtély, azonban anyukám régen mindig azt mondta, hogy a mi kötelességünk védelmezni az embereket. 

Ezt kicsi koromban még nem igazán értettem, ám mikor már egyre gyakrabban lestem be a kisgyerekek ablakán, már olyan kézenfekvőnek tűnt minden; a gyerekek hite miatt éltünk. Igaz, hogy őrangyaloknak neveztek minket, és nem őrvédeknek, de a nevünk mindigis arra utalt, hogy az emberek védelmére születtünk. Azért volt varázserőnk, azért voltunk láthatatlanok, és azért húzott a szívünk az emberek világába, mert nekünk az volt a sorsunk, hogy szebbé illetve izgalmasabbá tehessük az emberek életét, anélkül, hogy ők erről tudnának.

Valamiért én sohasem éreztem magamat igazi, "vérbeli" őrvédnek. Utálok kívánságokat teljesíteni, ha abból nincsen semmi hasznom. Nem akarom elkötelezni magamat egyetlen ember őrvédjeként életem végéig, mint a többiek. Megannyi tekintetben más vagyok, mint a többiek.
A nevem Angie. 13 éves vagyok (emberévekben). A vezetéknevem olyannyira röhejes, hogy nem is használom, és még most sem vagyok hajlandó leírni. Sőt, még a keresztnevem is béna, de azzal szoktam vigasztalni magam, hogy vannak nálam szerencsétlenebbek is ezen a téren. A vezetéknevemre ez megint nem vonatkozik, elvégre annál nevetségesebb Egyszerűen Nem Létezik. Igaz, engem senki sem lát, pillangó formában pedig pláne nem tükröződik a valódi külsőm, de azért leírom azt is: ember-szerű alakban 152 cm magas vagyok (tudom, röhejesen kicsi), hajam rövid, tépett, szalmaszőke, szemeim szürkésbarnák (na, ennyit arról, hogy "a szem a lélek tükre"...).
Nos, mint ahogyan azt korábban is említettem, én, mint őrvéd, nem kötődöm igazán egyik emberhez sem. Utálom a korlátokat és a szabályokat. Sőt, szívem szerint megkockáztatnám azt a kijelentést is, hogy még a vezetéknevemnél is jobban rühellem ezeket, de sajnos nem mondhatom ezt, mivel hazudni is utálok, és ha ezt mondanám, akkor hazudnék. Hazamenni meg aztán végképp nem szeretek; az én világom egy túl sivár, szinte kézzel tapintható az ott uralkodó örökös eseménytelenség. Édesanyám is igyekezett minél kevesebb időt tölteni azon a borzalmas helyen, mielőtt még eltűnt volna. Állítólag anyám megszegett valamilyen szabályt, amiért büntetésből letépték a szárnyait, a lepkeőrvédek pedig nem bírják túl sokáig szárnyak nélkül. Az volt a szép anyám halálában, hogy nem kellett végignéznem a szenvedését. Szinte azonnal harmattá változott, és ott csillogott az emberek világának egyik virágos rétén nyíló búzavirág szirmain, amíg a nap el nem párologtatta. A lepkeőrvédek mindig így végzik be. Harmatként. Hát nem tüneményes?
Sosem voltam az az érzékeny típus. Anyám halálát is egész jól viseltem, és még ma sem sírom vissza őt.
Olykor napokig lődörgök céltalanul az emberek világában. Gyakran kívánom azt, bárcsak egy lehetnék közülük, de sajnos az őrvédek nem tudnak sem maguknak, sem pedig egymásnak varázsolni. A ránk rótt átkot, a láthatatlanságot és az emberekétől szögesen eltérő életet pedig végképp képtelenség megtörni.
Nem szeretek a társaimmal együtt lenni. Talán főleg azért, mert nincsenek valami sokan. Sőt, személy szerint csak alig néhány őrvédet ismerek a városból, ahol (elméletileg) lakom. Odahaza a városok ugyanakkorák, mint az embervilágban, magas, romos lakóházakkal és rengeteg lakónegyeddel, azonban a lakosság száma egyik városban sem haladja meg az ötven főt. Ez a különös tényező engem nem igazán szokott izgatni, sem az, hogy a világom valójában milyen az én városomon kívül, mivel egy ideje úgysem tértem haza. Láthatatlan voltam, hallhatatlan, érinthetetlen és mágikus erejű, akárcsak Dér Jankó a mesékben, de vele ellentétben én nem vágytam rá sosem igazán, hogy az emberek észrevegyenek. Köztudott tény ugyanis, hogy mindig a legcsendesebbek látnak és hallanak a legtöbbet. Az életem nem éppen tökéletes, de meg vagyok vele elégedve mindennel, ahogy van. Legalább is, amíg meg nem találnak a hülyék és haza nem rángatnak.
Ha az ég egy adta világon semmi elfoglaltságom nem lenne az emberek között, nem is tartanám érdekesnek annyira ezt a világot. A kötődések nélküli érdeklődések olyanok, mint az esőzések nélküli tócsák: nem csak lehetetlenek, érthetetlenek is. Szóval, hogy némi kapcsolat mégis legyen, ami összeköt ezzel a hellyel (lehetőleg az őrvéd-szolgálatot meglehetősen mellőzve), korábban, pontosabban olyan tizenöt évvel ezelőtt létrehoztam magamnak két bábot. Az őrvédeknek a bábok olyanok, mint az embereknek a sims-figurák, annyi különbséggel, hogy a bábok nem lehetnek olyan mágikus lények, mint pl. boszorkányok, dzsinek stb. Valamint, igazság szerint a bábuk élnek a valós világban, a "bábozók" pedig a "Földön túli dimenzióban". 

Egy őrvédnek csak korlátozott számú bábja lehet, főképp a korától függően, ami azért is nagy szó, mert az őrvédek átlagos élethossza meghatározhatatlan hosszúságú. (Nem végtelen, csak majdnem. Vannak, akik pár évszázadig, és vannak, akik csak pár napig élnek, de előre megmondani azt képtelenség, hogy ki milyen hosszú életet fog élni.) 1-50 éves korig nem lehet egynél több bábot birtokolni, 50-150-ig már kettő bábnál van a határ, 270-ig lehet három is, tovább pedig még nem tudom, mivel még csak 65 éves vagyok (ami emberévekben számolva kb. tizenhárom, lehet matekozni...). A bábok keletkezését nem úgy kell elképzelni, hogy az őrvédek fognak egy marék agyagot, megszórják valamivel és a cserépedényagyú agyagharcosok életre kelnek, neeem, dehooogy! Bábut létrehozni úgy szokás (legalább is, tudtommal), hogy az őrvéd kiválaszt magának egy szimpatikus, teherben lévő kismamát, és és az újszülött gyerekétől/gyerekeitől elveszi az öntudatukat. Attól a perctől fogva a tudat nélküli testeket az őrvéd irányítja a saját elméjével, de nem akárhogyan. A tudat elvételével a kezdetleges személyisége minden bábunak megmarad, amit az őrvédeknek tilos befolyásolniuk, annak a személyiségnek megfelelően és az elvett öntudat alapjait figyelembe véve kell irányítani a bábukat, máskülönben azok vagy elszabadulnak ("agyhalott zombikká változnak), vagy menten életképtelenné válnak. Emberi szemmel ez úgy néz ki, hogy természetes halált halnak, de valójában az őrvéd veszíti el felettük az uralmat. Ha egy őrvédnek meghal a bábja, teremthet újat, de csak a korának megfelelő mennyiségben. Amennyiben az őrvéd betartja a szabályokat, szellemileg és fizikailag egyaránt ápolja a bábukat, védelmezi őket a bajtól és nem terheli túl őket, képes lehet nagyjából 95,7%-ban befolyásolni a bábjait. Az eddigi rekordot egy brazil hangyaőrvéd döntötte meg a bábjait való irányítása terén; teljes biztonságban 97,9%-ban volt képes uralni a bábjait. Átlagszámba véve, amelyik őrvéd túllépi a 98%-ot, vagy, ha a befolyása 45% alá csökken, az szinte automatikusan elveszíti valamilyen módon a bábjait illetve őrvédi mivoltát is. Ez utóbbit illetően vagy száműzik őt az embervilágba, ahol már csak meghatározott ideig lesz képes életben maradni (10-20 évig kb., ez az Őrvédelmi Nagykövetség döntésétől függ), vagy elintézik, hogy ő maga is bábként szülessen újjá (ötletem sincs, hogy mégis hogyan), vagy megcsonkítják, vagy kivégzik. (Az utolsó előtti lehetőségbe anyám belehalt, de nem a bábjai miatt büntették meg, ebben biztos vagyok. Hiszen neki nem is voltak bábjai...)

Az én egyik bábum, Brigi, valamiért eleve öntudat és alapvető kezdetleges személyiség nélkül született, vagyis, ha nem tettem volna a bábummá, halva született volna szegény pára. Hogy őszinte legyek, nem volt túl sok kedvem az ikerfivérét, Brendont megfosztani az öntudatától, de sajnos ő erre született (pontosabban magzatkorában erre a sorsra juttattam őt). Az őrvédek tevékenykedései néha önzőek és kegyetlenek, de ez a kockázat sajnos a velejárója a munkáknak. Talán így emlékeztetnek minket az égiek arra, milyen utálatos sors övez is minket, ha elhagyjuk rendeltetésszerű otthonunkat.
Az őrvédek varázsereje nem elég mindenre. Meg tudjuk változtatni a jövő és a jelen egy részét (a múltat semmiképp), például ha szerencse kérdése a dolog. Arra azonban nem vagyunk képesek, hogy befolyásoljuk az embereket. Ha valaki rosszkor lép a zebrára, és pont arra száguld egy autó, nem tudjuk arra késztetni a veszélyben lévőt, hogy ugorjon át gyorsan a túloldalra, nem tudunk ösztönözni egy járókelőt arra, hogy félrelökje a bajban lévőt, nem hívhatjuk személyesen a mentőket... nem tehetünk egymagunk semmit. Ez az összes többi helyzetben is így van; ha valakit meg akarnak verni, ha valakinek szüksége lenne valamire vagy valakire, de nincs aki segítsen... Az őrvédek történelmének első pár évszázadában az őseink főképp ebbe őrültek bele. A tehetetlenségbe. Persze, segédlelkek (képlékeny és könnyen manipulálható lelkek, akiket néhanapján lehetséges enyhén befolyásolni egy icipicit) akkor is voltak már a világon, de akkoriban is kevesen voltak az ilyenek, és rajtuk keresztül nagyon bonyolult volt az embereken való segítés. Ezért is jöttek létre a bábok, kikre az őrvédek immár önmaguk megtestesítőiként tekinthettek, és akiket mások megsegítésére bármikor alkalmazhattak. A bábok általában barátságot kötöttek azzal az emberrel, akit az őrvédnek szolgálni volt köteles, így az illetékesen való segítség inmár sokkal könnyebb feladatnak bizonyult.
Lévén, hogy nekem sohasem volt senki, akihez úgy kötődhettem volna, mint ember az őrvédjéhez, a bábuimat puszta szórakozásból hoztam kezdetben létre, hogy ne unatkozzak, amíg távol lézengek az "otthonomtól", szóval, szinte az örökkévalóságig. Idő közben azonban a dolgok változni kezdtek... oly mértékben, hogy az esély, hogy én valaha is visszatérhetek a szülőföldemre...

...örökre semmivé foszlott.