Az iskola bejáratánál úgy búcsúztunk el egymástól, mármint és és Zsófi, mintha az ég egy adta világon semmi sem történt volna. Pedig történt... csak ideiglenesen jobbnak láttuk a témával való részletes elbeszélgetést elnapolni. Mára elég volt a zűrből. Legalább is, Zsófinak. Nekem és Brendonnak azonban volt némi elszámolni valónk, nem is kevés.
Amint az iskola utáni sarkon befordultunk, Brendon mosolyogva felém fordult.
- Na, hol akarsz kifaggatni? - kérdezte szórakozottan.
- Honnan tudtad, hogy... - kérdeztem elképedve, de nem tudtam befejezni a mondatot. Részben azért, mert nem jutott eszembe, hogy hogyan fojtathattam volna a mondandómat, részben pedig azért, mert Brendon a szavamba vágott.
- Ráhibáztam, ez minden - vonta meg a vállát tettetett közömbösséggel. Az arcára volt írva, hogy kamuzott.
- A park ebben az időszakban szinte teljesen kihalt - gondolkoztam szándékosan hangosan.
- Remek. Más se hiányzott, mint egy jó kis kiadós séta a természetet imitáló, növényszagú légkörben - dünnyögött Brendon unottan.
Alig öt perc múlva már a park bejáratához értünk. Igazam volt (még szép, hogy igazam volt), valóban nem volt egy teremtett lélek sem a környéken. Beljebb merészkedtünk, leültünk a legközelebbi padra, és vártuk, hogy a másik megszólaljon. Végül én törtem meg előbb a csöndet (Brendon erre halványan és gúnyosan elmosolyodott, mint aki előre tudta, hogy én előbb fogom megunni a hallgatást és a várakozást, mint ő).
- Kezded valóban elhitetni velem, hogy te tényleg Brendon vagy - sóhajtottam fáradtam. - Pont az alapjellemednek megfelelő a viselkedésed...
- Itt egyedül te vagy az, akiről nehéz eldönteni, hogy ki is valójában - vágta rá szinte azonnal Brendon. - Gál Brendon vagyok. 15 éves gimnazitsa. Két perccel vagyok idősebb az ikerhúgomnál, Gál Briginél, aki történetesen te vagy. Szüleim Gál Norbert és Vincze Erika. - sorolta unottan. - Ennyi nem elég? A vércsoportomat is hallani akarod? - meredt rám hitetlenül, mikor észrevette, hogy nem vágtam a szavába (ami nálunk nagyjából annyit tett, hogy nehezemre esett hinnem neki).
- Nem, csak... - zavarodtam össze teljesen. - ... te... egy báb vagy... a bábozód elveszítette feletted a hatalmát... és te még mindig mozogsz. Élsz. Sőt, még beszélsz és gondolkodsz is! Ez így... ez így több, mint nem normális. Ez abnormális! Ilyesmire még nem volt példa!
- Brigi... - mosolygott rám Brendon. A név hallatán azonnal görcsbe rándult a gyomrom.
- Nem vagyok Brigi - hebegtem halkan. - Angie vagyok. Angie, egy többszáz éves lepkeőrvéd, akinek nincs senkije. Brigi már nincs többé... mert elveszítettem e köztünk lévő kötelék egyensúlyát...
Ekkor Brendon váratlanul megragadta a csuklómat, és mélyen a szemembe nézett.
- Te vagy Brigi. A testvérem. Az osztálytársam. A legjobb barátom. Ezt ne kelljen többször megismételnem - mondta. A hangja olyan kedves volt, olyan szelíd, olyan... olyan bátyusos... - Mikor megpróbáltad minden erőddel "megmenteni", a köztünk lévő kötődés olyan mértékben meggyengült, hogy az öntudatom akaratod ellenére is külön akart válni a testedtől, hogy újra visszatérjen belém. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, szüksége volt valamennyire a te lelki energiáiból, és, mivel eléggé erős volt az élni akarásom, a hajlamom, hogy újra igazi ember lehessek, mint újszülött koromban, végül sikerült is neki magához vonzania az erőd egy részét, így lettem igazi ember, az igazi Brendon. Mondhatnám úgy is, hogy az öntudatom makacsságának köszönhetem, hogy élek... sőt, talán még azt is, hogy beszorultál Brigi testébe. Az az erő, amit tőled elvett az öntudatom, akarom mondani, amit elvettem én, eléggé jelentős volt...
- Ezt meg mégis hogy érted? - kérdeztem értetlenül.
- Szert tettem az emlékeidre - felelte nemes egyszerűséggel. - Emellett, a kettőnk közötti lélekbéli kötődés még nem szakadt el igazából teljesen, csak nem vagyunk képesek érzékelni. Ettől függetlenül, ha nagyon koncentrálok, én képes vagyok azon keresztül néhány homályos képfoszlányt és félszavakból álló mondatokat látni illetve hallani az aktuális gondolataidból. Valamint...
- Valamint...? - ismételtem meg az utolsó szót, mivel erősen úgy tűnt, hogy nem állt szándékában befejezni a mondatot.
- Kettőnk közül én vagyok az, aki pontosan tudja, hogy mi folyik körülöttünk - mondta Brendon kissé elkomorodva.
- Ez mondjuk igaz - tűnődtem el. - Nekem fogalmam se volt róla, hogy majdnem teljesen elszakadt a kettőnk közti összeköttetés, sőt, nem is érzékeltem, hogy elveszítettem volna az irányítást az öntudatod felett...
- Tényleg, a figyelmed többfelé irányításának képességét is lenyúltam - biccentett Brendon.
- Akkor ezért tudtam egyedül csakis arra koncentrálni, hogy feltámasszam Brigit... - suttogtam elszorult torokkal. - ...Azáltal, hogy annyi mindentől megszabadítottál... segítettél azzal, hogy ezek után egyedül a feladatomra koncentrálhattam...
- Megint a legfontosabbról feledkezel meg. Nekem köszönheted, hogy Angie-ből Brigi lett - ismételte meg egyik korábbi mondatát Brendon.
- Talán... a lelkem mélyén... én mindig is... Brigi szerettem volna lenni - vallottam be leginkább saját magamnak. Tekintetem az égszínkék égboltra siklott. Hófehér bárányfelhők úsztak rajta komótosan, a nap már valamivel lejjebb járt, mint déltájt. A harang fél négyet harangozott, de még nem akaródzott lenyugodni. Látszólag az egész világ pontosan olyan volt mint régen... és mégsem volt ugyanaz. Most más volt a levegő. Nem fújt rajtam keresztül a szél. Éreztem a hűvös, őszi levegőt s annak avaros illatát. Mindez egyszerre volt felemelő/csodálatos és zavarba ejtő/aggodalmat ébresztő érzés. Valóban, nem is a világ volt más. Hanem én. - Nekem sose voltak barátaim... se családom... nem volt senki, akit kedveltem, és nem volt senki, akit kedveltem. Azt hittem, hogy a magány az élet természetes része, és, hogy nincs is szükségem senkire. Szürke mindennapjaim szórakoztatóbbá tételéhez bábokat hozam létre. Aztán... elkezdtem kötődni az emberek világához, amihez én nem is tartoztam igazán, hiszen nem is voltam ember... viszont most... most minden más... Angie már nem lehetek... de félek Brigi nevét használni. Ha nem félnék, az azt jelentené, hogy elfogadom, hogy nem vagyok már őrvéd, és talán nem is leszek... megtagadni saját magamat, és a nevet, amit édesanyámtól kaptam... Nekem csak ez maradt meg, amit tőle kaptam...
- Tudom, hogy nehéz időszakot élsz most - köszörülte meg a torkát Brendon - de talán tudom orvosolni a problémádat.
- Tényleg? Mégis hogyan? - kérdeztem reménnyel telt szívvel.
- Tartsd ki az ujjadat magad elé - mondta Brendon, majd a jobb kezével a velünk szemben lévő halastó irányába mutatott. Igyekeztem a legpontosabban lemásolni a mozdulatát, és én is abba az irányba böktem a mutatóujjammal.
- Jól csinálod - biccentett elismerően Brendon. - Most pedig, csukd be a szemed, és képzeld azt, hogy egy fekete lepke rászáll az ujjadra. Képzeld el magadat pillangó formában - utasított.
Minden erőmmel azon voltam, hogy felelevenítsem azt az emlékképet, amikor a cipőbolt kirakatában tegnap egy sanda pillantással megláttam magamat, pontosabban a lepke alakom tükörképét. Fekete, nagy, hullámos szegélyű szárnyaim voltak, alil piros szegéllyel...
- Rendben, már kinyithatod a szemedet - mondta Brendon. Lassan, óvatosan sandítottam az ujjam hegyére...
A pillangó alakom félelmetesen pontos hasonmása ott pihent a kezemen. Pár másodpercig pislogás nélkül meredtem rá, aztán a másik kezemmel megdörgöltem a szemeimet, annak reményében, hogy hátha csak hallucináltam, de nem így volt. A pillangó teljes nyugalmi állapotban volt, nem akaródzott elrepülni, csak egy-egy percenként kinyitotta és becsukta a szárnyát, de semmi egyéb mozgást nem végzett. Esküdni mertem volna rá, hogy apró pontszemeivel egyenesen rám meredt, mintha azt várta volna, hogy valamiféle utasítást adjak vagy köszönjek neki. (Bár az utóbbit nagyobb képtelenségnek véltem, mint az előbbit.)
- Most próbáld az ujjad mozgatásával megröptetni - szólalt meg újból Brendon. Ahogyan meglibbentettem az ujjamat, amin a lepke addig megpihent, a különös teremtmény felröppent, és ott repült egy helyben az ujjam előtt. Ahogyan az ujjamat mozgattam, a lepke pontosan abba az irányba szállt. Ha hátra húztam az ujjamat, akkor közelíteni kezdett felém, ha előre nyújtottam, akkor távolodott tőlem.
- Ez meg mégis miféle varázslat? - meredtem Brendonra kérdőn.
- Ez nem varázslat - nevetett ki Brendon (ami mellesleg baromira jól esett, mondhatom). - Ez itt a te "valódi" tested. Rajtunk kívül csak az őrvédek képesek látni. Nos, mint ahogyan azt tapasztalhattad is, te és a tested között még maradt némi kötelék, tulajdonképpen ennek köszönhetően vagy képes úgy irányítani, mint egy bábot.
- Honnan tudtad, hogy képes lehetek megidézni? - kérdeztem értetlenül.
- Végig körülötted röpködött, amióta Brigivé változtál - vonta meg a vállát. - Csodálkoztam is, hogy nem vetted eddig észre. Ezek szerint némiképp meg kell erőltetned magad, hogy láthasd.
- Akkor az őrvédi képességem felét is megkaparintottad? - lepődtem meg.
- Nem, azt nem, de az őrvédi látást igen. A te szemed a jelek szerint kezd emberies lenni - magyarázta. - Minden esetre, amíg látod őt, és képes vagy irányítani, addig nincs veszve a remény, hogy újra az legyél, aki voltál.
- Szerinted van rá esély? Tehetek szert elégerőre ahhoz, hogy visszaváltozzak? - kérdeztem kissé feszengve.
- Biztos vagyok benne, hogy igen - bólintott, majd pajkosan elmosolyodott. - Viszont ehhez idő kell, mégpedig nem is kevés. Ez idő alatt kénytelen leszel Brigiként élni, ha tetszik, ha nem. Nincs nagyon más választásod.
Tudtam, hogy Brendonnak igaza volt. Mégsem tudtam eléggé örülni annak, hogy igazi bátyóhoz mérten okosabb lett nálam mindössze negyed óra alatt. Annak ellenére, hogy mennyi változáson ment keresztül (miattam), ő még így is Brendon maradt. Én is sokat változtam, őrvédnek születtem, Angie-ként éltem, Brigivé váltam... mégis ugyanaz a személy maradtam. Én. Egy emberré vált őrvéd. Egy Brigivé vált Angie. A lány, akivel valami olyasmi történt, ami korábban még egy őrvéddel sem soha. Azonban... lehet, hogy ez a változás nem is volt olyan rossz, mint hittem(?).
- Igazad van - nevettem el magam, majd felé nyújtottam a jobb kezem, és bemutatkoztam. - Szervusz. Gál Brigi vagyok, az ikertestvéred.
- Szevasz - rázta meg a kezemet Brendon. - Gál Brendon vagyok. A tesód, akire mindig számíthatsz.
Amint az iskola utáni sarkon befordultunk, Brendon mosolyogva felém fordult.- Na, hol akarsz kifaggatni? - kérdezte szórakozottan.
- Honnan tudtad, hogy... - kérdeztem elképedve, de nem tudtam befejezni a mondatot. Részben azért, mert nem jutott eszembe, hogy hogyan fojtathattam volna a mondandómat, részben pedig azért, mert Brendon a szavamba vágott.
- Ráhibáztam, ez minden - vonta meg a vállát tettetett közömbösséggel. Az arcára volt írva, hogy kamuzott.
- A park ebben az időszakban szinte teljesen kihalt - gondolkoztam szándékosan hangosan.
- Remek. Más se hiányzott, mint egy jó kis kiadós séta a természetet imitáló, növényszagú légkörben - dünnyögött Brendon unottan.
Alig öt perc múlva már a park bejáratához értünk. Igazam volt (még szép, hogy igazam volt), valóban nem volt egy teremtett lélek sem a környéken. Beljebb merészkedtünk, leültünk a legközelebbi padra, és vártuk, hogy a másik megszólaljon. Végül én törtem meg előbb a csöndet (Brendon erre halványan és gúnyosan elmosolyodott, mint aki előre tudta, hogy én előbb fogom megunni a hallgatást és a várakozást, mint ő).
- Kezded valóban elhitetni velem, hogy te tényleg Brendon vagy - sóhajtottam fáradtam. - Pont az alapjellemednek megfelelő a viselkedésed...
- Itt egyedül te vagy az, akiről nehéz eldönteni, hogy ki is valójában - vágta rá szinte azonnal Brendon. - Gál Brendon vagyok. 15 éves gimnazitsa. Két perccel vagyok idősebb az ikerhúgomnál, Gál Briginél, aki történetesen te vagy. Szüleim Gál Norbert és Vincze Erika. - sorolta unottan. - Ennyi nem elég? A vércsoportomat is hallani akarod? - meredt rám hitetlenül, mikor észrevette, hogy nem vágtam a szavába (ami nálunk nagyjából annyit tett, hogy nehezemre esett hinnem neki).
- Nem, csak... - zavarodtam össze teljesen. - ... te... egy báb vagy... a bábozód elveszítette feletted a hatalmát... és te még mindig mozogsz. Élsz. Sőt, még beszélsz és gondolkodsz is! Ez így... ez így több, mint nem normális. Ez abnormális! Ilyesmire még nem volt példa!- Brigi... - mosolygott rám Brendon. A név hallatán azonnal görcsbe rándult a gyomrom.
- Nem vagyok Brigi - hebegtem halkan. - Angie vagyok. Angie, egy többszáz éves lepkeőrvéd, akinek nincs senkije. Brigi már nincs többé... mert elveszítettem e köztünk lévő kötelék egyensúlyát...
Ekkor Brendon váratlanul megragadta a csuklómat, és mélyen a szemembe nézett.
- Te vagy Brigi. A testvérem. Az osztálytársam. A legjobb barátom. Ezt ne kelljen többször megismételnem - mondta. A hangja olyan kedves volt, olyan szelíd, olyan... olyan bátyusos... - Mikor megpróbáltad minden erőddel "megmenteni", a köztünk lévő kötődés olyan mértékben meggyengült, hogy az öntudatom akaratod ellenére is külön akart válni a testedtől, hogy újra visszatérjen belém. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, szüksége volt valamennyire a te lelki energiáiból, és, mivel eléggé erős volt az élni akarásom, a hajlamom, hogy újra igazi ember lehessek, mint újszülött koromban, végül sikerült is neki magához vonzania az erőd egy részét, így lettem igazi ember, az igazi Brendon. Mondhatnám úgy is, hogy az öntudatom makacsságának köszönhetem, hogy élek... sőt, talán még azt is, hogy beszorultál Brigi testébe. Az az erő, amit tőled elvett az öntudatom, akarom mondani, amit elvettem én, eléggé jelentős volt...- Ezt meg mégis hogy érted? - kérdeztem értetlenül.
- Szert tettem az emlékeidre - felelte nemes egyszerűséggel. - Emellett, a kettőnk közötti lélekbéli kötődés még nem szakadt el igazából teljesen, csak nem vagyunk képesek érzékelni. Ettől függetlenül, ha nagyon koncentrálok, én képes vagyok azon keresztül néhány homályos képfoszlányt és félszavakból álló mondatokat látni illetve hallani az aktuális gondolataidból. Valamint...
- Valamint...? - ismételtem meg az utolsó szót, mivel erősen úgy tűnt, hogy nem állt szándékában befejezni a mondatot.
- Kettőnk közül én vagyok az, aki pontosan tudja, hogy mi folyik körülöttünk - mondta Brendon kissé elkomorodva.
- Ez mondjuk igaz - tűnődtem el. - Nekem fogalmam se volt róla, hogy majdnem teljesen elszakadt a kettőnk közti összeköttetés, sőt, nem is érzékeltem, hogy elveszítettem volna az irányítást az öntudatod felett...
- Tényleg, a figyelmed többfelé irányításának képességét is lenyúltam - biccentett Brendon.
- Akkor ezért tudtam egyedül csakis arra koncentrálni, hogy feltámasszam Brigit... - suttogtam elszorult torokkal. - ...Azáltal, hogy annyi mindentől megszabadítottál... segítettél azzal, hogy ezek után egyedül a feladatomra koncentrálhattam...
- Megint a legfontosabbról feledkezel meg. Nekem köszönheted, hogy Angie-ből Brigi lett - ismételte meg egyik korábbi mondatát Brendon.
- Talán... a lelkem mélyén... én mindig is... Brigi szerettem volna lenni - vallottam be leginkább saját magamnak. Tekintetem az égszínkék égboltra siklott. Hófehér bárányfelhők úsztak rajta komótosan, a nap már valamivel lejjebb járt, mint déltájt. A harang fél négyet harangozott, de még nem akaródzott lenyugodni. Látszólag az egész világ pontosan olyan volt mint régen... és mégsem volt ugyanaz. Most más volt a levegő. Nem fújt rajtam keresztül a szél. Éreztem a hűvös, őszi levegőt s annak avaros illatát. Mindez egyszerre volt felemelő/csodálatos és zavarba ejtő/aggodalmat ébresztő érzés. Valóban, nem is a világ volt más. Hanem én. - Nekem sose voltak barátaim... se családom... nem volt senki, akit kedveltem, és nem volt senki, akit kedveltem. Azt hittem, hogy a magány az élet természetes része, és, hogy nincs is szükségem senkire. Szürke mindennapjaim szórakoztatóbbá tételéhez bábokat hozam létre. Aztán... elkezdtem kötődni az emberek világához, amihez én nem is tartoztam igazán, hiszen nem is voltam ember... viszont most... most minden más... Angie már nem lehetek... de félek Brigi nevét használni. Ha nem félnék, az azt jelentené, hogy elfogadom, hogy nem vagyok már őrvéd, és talán nem is leszek... megtagadni saját magamat, és a nevet, amit édesanyámtól kaptam... Nekem csak ez maradt meg, amit tőle kaptam...- Tudom, hogy nehéz időszakot élsz most - köszörülte meg a torkát Brendon - de talán tudom orvosolni a problémádat.
- Tényleg? Mégis hogyan? - kérdeztem reménnyel telt szívvel.
- Tartsd ki az ujjadat magad elé - mondta Brendon, majd a jobb kezével a velünk szemben lévő halastó irányába mutatott. Igyekeztem a legpontosabban lemásolni a mozdulatát, és én is abba az irányba böktem a mutatóujjammal.
- Jól csinálod - biccentett elismerően Brendon. - Most pedig, csukd be a szemed, és képzeld azt, hogy egy fekete lepke rászáll az ujjadra. Képzeld el magadat pillangó formában - utasított.
Minden erőmmel azon voltam, hogy felelevenítsem azt az emlékképet, amikor a cipőbolt kirakatában tegnap egy sanda pillantással megláttam magamat, pontosabban a lepke alakom tükörképét. Fekete, nagy, hullámos szegélyű szárnyaim voltak, alil piros szegéllyel...
- Rendben, már kinyithatod a szemedet - mondta Brendon. Lassan, óvatosan sandítottam az ujjam hegyére...
A pillangó alakom félelmetesen pontos hasonmása ott pihent a kezemen. Pár másodpercig pislogás nélkül meredtem rá, aztán a másik kezemmel megdörgöltem a szemeimet, annak reményében, hogy hátha csak hallucináltam, de nem így volt. A pillangó teljes nyugalmi állapotban volt, nem akaródzott elrepülni, csak egy-egy percenként kinyitotta és becsukta a szárnyát, de semmi egyéb mozgást nem végzett. Esküdni mertem volna rá, hogy apró pontszemeivel egyenesen rám meredt, mintha azt várta volna, hogy valamiféle utasítást adjak vagy köszönjek neki. (Bár az utóbbit nagyobb képtelenségnek véltem, mint az előbbit.)- Most próbáld az ujjad mozgatásával megröptetni - szólalt meg újból Brendon. Ahogyan meglibbentettem az ujjamat, amin a lepke addig megpihent, a különös teremtmény felröppent, és ott repült egy helyben az ujjam előtt. Ahogyan az ujjamat mozgattam, a lepke pontosan abba az irányba szállt. Ha hátra húztam az ujjamat, akkor közelíteni kezdett felém, ha előre nyújtottam, akkor távolodott tőlem.
- Ez meg mégis miféle varázslat? - meredtem Brendonra kérdőn.
- Ez nem varázslat - nevetett ki Brendon (ami mellesleg baromira jól esett, mondhatom). - Ez itt a te "valódi" tested. Rajtunk kívül csak az őrvédek képesek látni. Nos, mint ahogyan azt tapasztalhattad is, te és a tested között még maradt némi kötelék, tulajdonképpen ennek köszönhetően vagy képes úgy irányítani, mint egy bábot.
- Honnan tudtad, hogy képes lehetek megidézni? - kérdeztem értetlenül.
- Végig körülötted röpködött, amióta Brigivé változtál - vonta meg a vállát. - Csodálkoztam is, hogy nem vetted eddig észre. Ezek szerint némiképp meg kell erőltetned magad, hogy láthasd.
- Akkor az őrvédi képességem felét is megkaparintottad? - lepődtem meg.
- Nem, azt nem, de az őrvédi látást igen. A te szemed a jelek szerint kezd emberies lenni - magyarázta. - Minden esetre, amíg látod őt, és képes vagy irányítani, addig nincs veszve a remény, hogy újra az legyél, aki voltál.
- Szerinted van rá esély? Tehetek szert elégerőre ahhoz, hogy visszaváltozzak? - kérdeztem kissé feszengve.
- Biztos vagyok benne, hogy igen - bólintott, majd pajkosan elmosolyodott. - Viszont ehhez idő kell, mégpedig nem is kevés. Ez idő alatt kénytelen leszel Brigiként élni, ha tetszik, ha nem. Nincs nagyon más választásod.
Tudtam, hogy Brendonnak igaza volt. Mégsem tudtam eléggé örülni annak, hogy igazi bátyóhoz mérten okosabb lett nálam mindössze negyed óra alatt. Annak ellenére, hogy mennyi változáson ment keresztül (miattam), ő még így is Brendon maradt. Én is sokat változtam, őrvédnek születtem, Angie-ként éltem, Brigivé váltam... mégis ugyanaz a személy maradtam. Én. Egy emberré vált őrvéd. Egy Brigivé vált Angie. A lány, akivel valami olyasmi történt, ami korábban még egy őrvéddel sem soha. Azonban... lehet, hogy ez a változás nem is volt olyan rossz, mint hittem(?).
- Igazad van - nevettem el magam, majd felé nyújtottam a jobb kezem, és bemutatkoztam. - Szervusz. Gál Brigi vagyok, az ikertestvéred.
- Szevasz - rázta meg a kezemet Brendon. - Gál Brendon vagyok. A tesód, akire mindig számíthatsz.
fojt. köv...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése