Ha azt szeretném, hogy bárki is végighallgasson engem, talán illendőbb lenne, ha felfedném a kilétemet. Bár meglehet, ha ezt megteszem, már senkit nem fog érdekelni a történet. Ennek is megvan a maga kockázata, azonban nálam illetlenebb lepkeőrvéd nem létezne, ha nem mutatkoznék be úgy, ahogy kell.
Nos, mint ahogyan az a korábbi sorokból is adódik, én egy lepkeőrvéd vagyok. Meglehetősen nagy a valószínűsége annak, hogy ezzel az ég egy adta világon nem mondok semmit senkinek, elvégre rengetegen nem tudnak az őrvédek létezéséről. Az őrvédek, akárcsak én, egy másik, jelentősen kisebb dimenzióban élnek, az emberek számára láthatatlanok, kisebb mágikus hatalommal bírnak és szabadon tudnak közlekedni a két világ között. Igaz, hogy az emerek nem látnak minket, de minden őrvéd, amikor az emberek közé merészkedik, köteles állati álcát ölteni magára. Közös családi vonás, hogy ki milyen állattá tud átalakulni. Én a lepkék családjába tartozom, és az embervilágban mindig egy fekete lepke alakjában bukkanok fel, ezért is vagyok lepkeőrvéd. A légyőrvédek legyekké, a macskaőrvédek macskákká tudnak átváltozni, a békaőrvédek békákká és így tovább. Az őrvédek élete meglehetősen sajnálatra méltó; kevesen vannak, szétszórva élnek a két világ távoli szegleteiben, az otthonuk sivár és kietlen, az embervilágban pedig szellemek, így nem tudnak kapcsolatot teremteni senkivel. Ezen tényezők ellen pedig azzal a csekély varázserejükkel nem tehetnek semmit. Az, hogy az őrvédek miért is léteznek egyáltalán, még mindig hatalmas rejtély, azonban anyukám régen mindig azt mondta, hogy a mi kötelességünk védelmezni az embereket. 
Ezt kicsi koromban még nem igazán értettem, ám mikor már egyre gyakrabban lestem be a kisgyerekek ablakán, már olyan kézenfekvőnek tűnt minden; a gyerekek hite miatt éltünk. Igaz, hogy őrangyaloknak neveztek minket, és nem őrvédeknek, de a nevünk mindigis arra utalt, hogy az emberek védelmére születtünk. Azért volt varázserőnk, azért voltunk láthatatlanok, és azért húzott a szívünk az emberek világába, mert nekünk az volt a sorsunk, hogy szebbé illetve izgalmasabbá tehessük az emberek életét, anélkül, hogy ők erről tudnának.
Valamiért én sohasem éreztem magamat igazi, "vérbeli" őrvédnek. Utálok kívánságokat teljesíteni, ha abból nincsen semmi hasznom. Nem akarom elkötelezni magamat egyetlen ember őrvédjeként életem végéig, mint a többiek. Megannyi tekintetben más vagyok, mint a többiek.
A nevem Angie. 13 éves vagyok (emberévekben). A vezetéknevem olyannyira röhejes, hogy nem is használom, és még most sem vagyok hajlandó leírni. Sőt, még a keresztnevem is béna, de azzal szoktam vigasztalni magam, hogy vannak nálam szerencsétlenebbek is ezen a téren. A vezetéknevemre ez megint nem vonatkozik, elvégre annál nevetségesebb Egyszerűen Nem Létezik. Igaz, engem senki sem lát, pillangó formában pedig pláne nem tükröződik a valódi külsőm, de azért leírom azt is: ember-szerű alakban 152 cm magas vagyok (tudom, röhejesen kicsi), hajam rövid, tépett, szalmaszőke, szemeim szürkésbarnák (na, ennyit arról, hogy "a szem a lélek tükre"...).
Nos, mint ahogyan azt korábban is említettem, én, mint őrvéd, nem kötődöm igazán egyik emberhez sem. Utálom a korlátokat és a szabályokat. Sőt, szívem szerint megkockáztatnám azt a kijelentést is, hogy még a vezetéknevemnél is jobban rühellem ezeket, de sajnos nem mondhatom ezt, mivel hazudni is utálok, és ha ezt mondanám, akkor hazudnék. Hazamenni meg aztán végképp nem szeretek; az én világom egy túl sivár, szinte kézzel tapintható az ott uralkodó örökös eseménytelenség. Édesanyám is igyekezett minél kevesebb időt tölteni azon a borzalmas helyen, mielőtt még eltűnt volna. Állítólag anyám megszegett valamilyen szabályt, amiért büntetésből letépték a szárnyait, a lepkeőrvédek pedig nem bírják túl sokáig szárnyak nélkül. Az volt a szép anyám halálában, hogy nem kellett végignéznem a szenvedését. Szinte azonnal harmattá változott, és ott csillogott az emberek világának egyik virágos rétén nyíló búzavirág szirmain, amíg a nap el nem párologtatta. A lepkeőrvédek mindig így végzik be. Harmatként. Hát nem tüneményes?
Sosem voltam az az érzékeny típus. Anyám halálát is egész jól viseltem, és még ma sem sírom vissza őt.
Olykor napokig lődörgök céltalanul az emberek világában. Gyakran kívánom azt, bárcsak egy lehetnék közülük, de sajnos az őrvédek nem tudnak sem maguknak, sem pedig egymásnak varázsolni. A ránk rótt átkot, a láthatatlanságot és az emberekétől szögesen eltérő életet pedig végképp képtelenség megtörni.
Nem szeretek a társaimmal együtt lenni. Talán főleg azért, mert nincsenek valami sokan. Sőt, személy szerint csak alig néhány őrvédet ismerek a városból, ahol (elméletileg) lakom. Odahaza a városok ugyanakkorák, mint az embervilágban, magas, romos lakóházakkal és rengeteg lakónegyeddel, azonban a lakosság száma egyik városban sem haladja meg az ötven főt. Ez a különös tényező engem nem igazán szokott izgatni, sem az, hogy a világom valójában milyen az én városomon kívül, mivel egy ideje úgysem tértem haza. Láthatatlan voltam, hallhatatlan, érinthetetlen és mágikus erejű, akárcsak Dér Jankó a mesékben, de vele ellentétben én nem vágytam rá sosem igazán, hogy az emberek észrevegyenek. Köztudott tény ugyanis, hogy mindig a legcsendesebbek látnak és hallanak a legtöbbet. Az életem nem éppen tökéletes, de meg vagyok vele elégedve mindennel, ahogy van. Legalább is, amíg meg nem találnak a hülyék és haza nem rángatnak.
Ha az ég egy adta világon semmi elfoglaltságom nem lenne az emberek között, nem is tartanám érdekesnek annyira ezt a világot. A kötődések nélküli érdeklődések olyanok, mint az esőzések nélküli tócsák: nem csak lehetetlenek, érthetetlenek is. Szóval, hogy némi kapcsolat mégis legyen, ami összeköt ezzel a hellyel (lehetőleg az őrvéd-szolgálatot meglehetősen mellőzve), korábban, pontosabban olyan tizenöt évvel ezelőtt létrehoztam magamnak két bábot. Az őrvédeknek a bábok olyanok, mint az embereknek a sims-figurák, annyi különbséggel, hogy a bábok nem lehetnek olyan mágikus lények, mint pl. boszorkányok, dzsinek stb. Valamint, igazság szerint a bábuk élnek a valós világban, a "bábozók" pedig a "Földön túli dimenzióban".
Egy őrvédnek csak korlátozott számú bábja lehet, főképp a korától függően, ami azért is nagy szó, mert az őrvédek átlagos élethossza meghatározhatatlan hosszúságú. (Nem végtelen, csak majdnem. Vannak, akik pár évszázadig, és vannak, akik csak pár napig élnek, de előre megmondani azt képtelenség, hogy ki milyen hosszú életet fog élni.) 1-50 éves korig nem lehet egynél több bábot birtokolni, 50-150-ig már kettő bábnál van a határ, 270-ig lehet három is, tovább pedig még nem tudom, mivel még csak 65 éves vagyok (ami emberévekben számolva kb. tizenhárom, lehet matekozni...). A bábok keletkezését nem úgy kell elképzelni, hogy az őrvédek fognak egy marék agyagot, megszórják valamivel és a cserépedényagyú agyagharcosok életre kelnek, neeem, dehooogy! Bábut létrehozni úgy szokás (legalább is, tudtommal), hogy az őrvéd kiválaszt magának egy szimpatikus, teherben lévő kismamát, és és az újszülött gyerekétől/gyerekeitől elveszi az öntudatukat. Attól a perctől fogva a tudat nélküli testeket az őrvéd irányítja a saját elméjével, de nem akárhogyan. A tudat elvételével a kezdetleges személyisége minden bábunak megmarad, amit az őrvédeknek tilos befolyásolniuk, annak a személyiségnek megfelelően és az elvett öntudat alapjait figyelembe véve kell irányítani a bábukat, máskülönben azok vagy elszabadulnak ("agyhalott zombikká változnak), vagy menten életképtelenné válnak. Emberi szemmel ez úgy néz ki, hogy természetes halált halnak, de valójában az őrvéd veszíti el felettük az uralmat. Ha egy őrvédnek meghal a bábja, teremthet újat, de csak a korának megfelelő mennyiségben. Amennyiben az őrvéd betartja a szabályokat, szellemileg és fizikailag egyaránt ápolja a bábukat, védelmezi őket a bajtól és nem terheli túl őket, képes lehet nagyjából 95,7%-ban befolyásolni a bábjait. Az eddigi rekordot egy brazil hangyaőrvéd döntötte meg a bábjait való irányítása terén; teljes biztonságban 97,9%-ban volt képes uralni a bábjait. Átlagszámba véve, amelyik őrvéd túllépi a 98%-ot, vagy, ha a befolyása 45% alá csökken, az szinte automatikusan elveszíti valamilyen módon a bábjait illetve őrvédi mivoltát is. Ez utóbbit illetően vagy száműzik őt az embervilágba, ahol már csak meghatározott ideig lesz képes életben maradni (10-20 évig kb., ez az Őrvédelmi Nagykövetség döntésétől függ), vagy elintézik, hogy ő maga is bábként szülessen újjá (ötletem sincs, hogy mégis hogyan), vagy megcsonkítják, vagy kivégzik. (Az utolsó előtti lehetőségbe anyám belehalt, de nem a bábjai miatt büntették meg, ebben biztos vagyok. Hiszen neki nem is voltak bábjai...)
Az én egyik bábum, Brigi, valamiért eleve öntudat és alapvető kezdetleges személyiség nélkül született, vagyis, ha nem tettem volna a bábummá, halva született volna szegény pára. Hogy őszinte legyek, nem volt túl sok kedvem az ikerfivérét, Brendont megfosztani az öntudatától, de sajnos ő erre született (pontosabban magzatkorában erre a sorsra juttattam őt). Az őrvédek tevékenykedései néha önzőek és kegyetlenek, de ez a kockázat sajnos a velejárója a munkáknak. Talán így emlékeztetnek minket az égiek arra, milyen utálatos sors övez is minket, ha elhagyjuk rendeltetésszerű otthonunkat.
Az őrvédek varázsereje nem elég mindenre. Meg tudjuk változtatni a jövő és a jelen egy részét (a múltat semmiképp), például ha szerencse kérdése a dolog. Arra azonban nem vagyunk képesek, hogy befolyásoljuk az embereket. Ha valaki rosszkor lép a zebrára, és pont arra száguld egy autó, nem tudjuk arra késztetni a veszélyben lévőt, hogy ugorjon át gyorsan a túloldalra, nem tudunk ösztönözni egy járókelőt arra, hogy félrelökje a bajban lévőt, nem hívhatjuk személyesen a mentőket... nem tehetünk egymagunk semmit. Ez az összes többi helyzetben is így van; ha valakit meg akarnak verni, ha valakinek szüksége lenne valamire vagy valakire, de nincs aki segítsen... Az őrvédek történelmének első pár évszázadában az őseink főképp ebbe őrültek bele. A tehetetlenségbe. Persze, segédlelkek (képlékeny és könnyen manipulálható lelkek, akiket néhanapján lehetséges enyhén befolyásolni egy icipicit) akkor is voltak már a világon, de akkoriban is kevesen voltak az ilyenek, és rajtuk keresztül nagyon bonyolult volt az embereken való segítés. Ezért is jöttek létre a bábok, kikre az őrvédek immár önmaguk megtestesítőiként tekinthettek, és akiket mások megsegítésére bármikor alkalmazhattak. A bábok általában barátságot kötöttek azzal az emberrel, akit az őrvédnek szolgálni volt köteles, így az illetékesen való segítség inmár sokkal könnyebb feladatnak bizonyult.
Lévén, hogy nekem sohasem volt senki, akihez úgy kötődhettem volna, mint ember az őrvédjéhez, a bábuimat puszta szórakozásból hoztam kezdetben létre, hogy ne unatkozzak, amíg távol lézengek az "otthonomtól", szóval, szinte az örökkévalóságig. Idő közben azonban a dolgok változni kezdtek... oly mértékben, hogy az esély, hogy én valaha is visszatérhetek a szülőföldemre...
A nevem Angie. 13 éves vagyok (emberévekben). A vezetéknevem olyannyira röhejes, hogy nem is használom, és még most sem vagyok hajlandó leírni. Sőt, még a keresztnevem is béna, de azzal szoktam vigasztalni magam, hogy vannak nálam szerencsétlenebbek is ezen a téren. A vezetéknevemre ez megint nem vonatkozik, elvégre annál nevetségesebb Egyszerűen Nem Létezik. Igaz, engem senki sem lát, pillangó formában pedig pláne nem tükröződik a valódi külsőm, de azért leírom azt is: ember-szerű alakban 152 cm magas vagyok (tudom, röhejesen kicsi), hajam rövid, tépett, szalmaszőke, szemeim szürkésbarnák (na, ennyit arról, hogy "a szem a lélek tükre"...).
Nos, mint ahogyan azt korábban is említettem, én, mint őrvéd, nem kötődöm igazán egyik emberhez sem. Utálom a korlátokat és a szabályokat. Sőt, szívem szerint megkockáztatnám azt a kijelentést is, hogy még a vezetéknevemnél is jobban rühellem ezeket, de sajnos nem mondhatom ezt, mivel hazudni is utálok, és ha ezt mondanám, akkor hazudnék. Hazamenni meg aztán végképp nem szeretek; az én világom egy túl sivár, szinte kézzel tapintható az ott uralkodó örökös eseménytelenség. Édesanyám is igyekezett minél kevesebb időt tölteni azon a borzalmas helyen, mielőtt még eltűnt volna. Állítólag anyám megszegett valamilyen szabályt, amiért büntetésből letépték a szárnyait, a lepkeőrvédek pedig nem bírják túl sokáig szárnyak nélkül. Az volt a szép anyám halálában, hogy nem kellett végignéznem a szenvedését. Szinte azonnal harmattá változott, és ott csillogott az emberek világának egyik virágos rétén nyíló búzavirág szirmain, amíg a nap el nem párologtatta. A lepkeőrvédek mindig így végzik be. Harmatként. Hát nem tüneményes?
Sosem voltam az az érzékeny típus. Anyám halálát is egész jól viseltem, és még ma sem sírom vissza őt.
Olykor napokig lődörgök céltalanul az emberek világában. Gyakran kívánom azt, bárcsak egy lehetnék közülük, de sajnos az őrvédek nem tudnak sem maguknak, sem pedig egymásnak varázsolni. A ránk rótt átkot, a láthatatlanságot és az emberekétől szögesen eltérő életet pedig végképp képtelenség megtörni.
Nem szeretek a társaimmal együtt lenni. Talán főleg azért, mert nincsenek valami sokan. Sőt, személy szerint csak alig néhány őrvédet ismerek a városból, ahol (elméletileg) lakom. Odahaza a városok ugyanakkorák, mint az embervilágban, magas, romos lakóházakkal és rengeteg lakónegyeddel, azonban a lakosság száma egyik városban sem haladja meg az ötven főt. Ez a különös tényező engem nem igazán szokott izgatni, sem az, hogy a világom valójában milyen az én városomon kívül, mivel egy ideje úgysem tértem haza. Láthatatlan voltam, hallhatatlan, érinthetetlen és mágikus erejű, akárcsak Dér Jankó a mesékben, de vele ellentétben én nem vágytam rá sosem igazán, hogy az emberek észrevegyenek. Köztudott tény ugyanis, hogy mindig a legcsendesebbek látnak és hallanak a legtöbbet. Az életem nem éppen tökéletes, de meg vagyok vele elégedve mindennel, ahogy van. Legalább is, amíg meg nem találnak a hülyék és haza nem rángatnak.
Ha az ég egy adta világon semmi elfoglaltságom nem lenne az emberek között, nem is tartanám érdekesnek annyira ezt a világot. A kötődések nélküli érdeklődések olyanok, mint az esőzések nélküli tócsák: nem csak lehetetlenek, érthetetlenek is. Szóval, hogy némi kapcsolat mégis legyen, ami összeköt ezzel a hellyel (lehetőleg az őrvéd-szolgálatot meglehetősen mellőzve), korábban, pontosabban olyan tizenöt évvel ezelőtt létrehoztam magamnak két bábot. Az őrvédeknek a bábok olyanok, mint az embereknek a sims-figurák, annyi különbséggel, hogy a bábok nem lehetnek olyan mágikus lények, mint pl. boszorkányok, dzsinek stb. Valamint, igazság szerint a bábuk élnek a valós világban, a "bábozók" pedig a "Földön túli dimenzióban".
Az őrvédek varázsereje nem elég mindenre. Meg tudjuk változtatni a jövő és a jelen egy részét (a múltat semmiképp), például ha szerencse kérdése a dolog. Arra azonban nem vagyunk képesek, hogy befolyásoljuk az embereket. Ha valaki rosszkor lép a zebrára, és pont arra száguld egy autó, nem tudjuk arra késztetni a veszélyben lévőt, hogy ugorjon át gyorsan a túloldalra, nem tudunk ösztönözni egy járókelőt arra, hogy félrelökje a bajban lévőt, nem hívhatjuk személyesen a mentőket... nem tehetünk egymagunk semmit. Ez az összes többi helyzetben is így van; ha valakit meg akarnak verni, ha valakinek szüksége lenne valamire vagy valakire, de nincs aki segítsen... Az őrvédek történelmének első pár évszázadában az őseink főképp ebbe őrültek bele. A tehetetlenségbe. Persze, segédlelkek (képlékeny és könnyen manipulálható lelkek, akiket néhanapján lehetséges enyhén befolyásolni egy icipicit) akkor is voltak már a világon, de akkoriban is kevesen voltak az ilyenek, és rajtuk keresztül nagyon bonyolult volt az embereken való segítés. Ezért is jöttek létre a bábok, kikre az őrvédek immár önmaguk megtestesítőiként tekinthettek, és akiket mások megsegítésére bármikor alkalmazhattak. A bábok általában barátságot kötöttek azzal az emberrel, akit az őrvédnek szolgálni volt köteles, így az illetékesen való segítség inmár sokkal könnyebb feladatnak bizonyult.
Lévén, hogy nekem sohasem volt senki, akihez úgy kötődhettem volna, mint ember az őrvédjéhez, a bábuimat puszta szórakozásból hoztam kezdetben létre, hogy ne unatkozzak, amíg távol lézengek az "otthonomtól", szóval, szinte az örökkévalóságig. Idő közben azonban a dolgok változni kezdtek... oly mértékben, hogy az esély, hogy én valaha is visszatérhetek a szülőföldemre...
...örökre semmivé foszlott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése