2. rész: Komoly veszteség

Nem igazán emlékszem már a részletekre... olyan gyorsan, olyan hirtelen történt minden... Nem. Ez nem igaz. Mindenre tökéletesen emlékszem... és pont ez a baj. Ez egy tipikus olyan dolog, aminek a részleteire emlékezni kín és fájdalom, elfelejteni pedig hatalmas vétek. Éreztem, hogy egy nap mindennek vége lesz, és nem leszek képes tenni ellene semmit... de ezt a napot évek, évtizedekkel későbbre terveztem. Ez így túl korai volt. Francba, nevetségesen és kib.... kibicsaklottan (uhh, ezt a káromkodást nagyon nehezemre esett lenyelni) korai volt. 
Nem ezt akartam... Észre sem vettem, hogy Briginek bármi baja is lett volna... mert nem volt. Bármiféle előjel vagy égi figyelmeztetés nélkül, a pulzusa abnormális mértékben emelkedni kezdett.
- Brigi... - fordult barátnője felé kérdőn Zsófi, mivel nem válaszolt a korábbi kérdésére. 
Nem tudtam szóra bírni Brigit... ilyen korábban még sosem fordult elő.  Ekkor a "Megállni!" parancsot alkalmaztam... de Brigi mindössze éppen, hogy csak egy fél pillanatra állt meg, és már indult és tovább. "Megállj!" - utasítottam, de ekkor már semmi reakciót nem váltott ki a hangom az engedetlen bábomból. "Állj már meg!" A hangom kezdett enyhén hisztérikussá válni. Mégsem értem el semmit. Bármit is tettem, Brigi zavartalanul ment tovább. A szeme kezdett üvegessé válni, a bőre egy fél árnyalattal elfehéredett. Ez a báboknál csak egyvalamit jelenthetett... 
"Neee! El fogom veszíteni őt!"
Teljesen kétségbe voltam esve. Mikor az iskolában a bábok használatát tanították nekem, azt mondta az oktatóm, egy szöcskeőrvéd (Vagy tücsök? Vagy sáska? Ezek a szökkenő rovarok olyan egyformák...) azt mondta nekem, hogy ha a bábunk bőre és szeme a szemünk láttára egy fokkal elszíneződik, és irányíthatatlanná válik, az azt jelenti, hogy percek kérdése, és a báb... szívinfarktus által meghalva örökre odavész. Soha többé nem lehet már feltámasztani vagy reinkarnációval újraéleszteni.
"Nem! Brigi nem halhat meg! Még nem!... Még nem vesztettem el!" Minden erőmmel azon voltam, hogy újra mentális kapcsolatot teremtsek a bábommal. Mivel ez sem bizonyult elégnek, kénytelen voltam ember alakba bújni, mivel a pillangó álca nemhogy feleslegesnek bizonyult, az energiámból is rengeteget felemésztett, mondhatni a maximum mágikus erőm felét ez a béna őrvéd törvény pazaroltatta velem el.
Éppen, hogy közvetlen, testi kontaktust alakítottam volna ki Brigivel egy vállon érintés által, mikor eljött az a pillanat, amitől a legjobban féltem. "Ne...!Elkéstem...!?" Brigi szívverése gyorsulni kezdett, a lábai végleg felmondták a szolgálatot, így a lány félholt állapotban esett össze. Hiába érintettem meg, hiába igyekeztem annyira a kettőnk közti mentális kapcsolat újrateremtésébe, hogy abba kis híján én is beledöglöttem, Brigi már menthetetlen volt. 

A világ elfeketedni látszott körülöttem, én pedig süllyedni kezdtem a keserű feketeségben, egyre mélyebbre és mélyebbre, mígnem már nyakamig ért a már szinte folyékony sötétségben. Levegőt sem bírtam már venni, a kezemet az ég felé nyújtottam... de már nem láttam az eget sehol. Fuldokoltam. Nem láttam semmit. Nagyjából ilyen érzés volt elveszíteni valaki igazán fontosat.
Most bizonyára mindenki, aki olvassa az ide írtakat, csodálkozhat azon, hogy milyen ostoba vagyok, amiért egy bábomat siratom. Nos, az ilyeneket (finoman fogalmazva) elküldeném a francba, ha meg tudnék bizonyosodni arról, hogy még nincsenek ott. 
Brigi fontos része volt az életemnek, mondhatni ő volt maga az életem. Mármint, annak az emberi része. Egyek voltunk, még ha nem is egy test, de egy lélek. Ő volt az egyetlen híd, mely összekötött engem, a misztikus lényt a valósággal. Brendonra is hasonlóképp gondoltam, viszont... Brigire emberi önmagamként tekintettem, így infarktusos állapotban látni őt olyan érzés volt, mintha az emberi feleh haldokolt volna... mivel ez így is volt! Brigi volt az egyetlen, aki által képes voltam baráti kapcsolatot teremteni egy meglepően rokonszenves emberlánnyal, a legjobb barátommal, illetve Brigi legjobb barátjával, Zsófival. Zsófi...
- Brigi?! Mi a baj? Brigi! - kiabált kétségbeesetten. A szemeiből a rémület és a kétségbeesés könnyeket fakasztott. Életében, akarom mondani, életemben nem láttam még őt ilyen állapotban. Ilyen végtelenül elkeseredett, szomorú arccal...
- Jézusom... a pulzusa... - hebegte halkan, mikor Brigi csuklójára szorította a kezét. - Brendon, hívd a mentőket, gyorsan! - kiáltotta, azonban... 
Brendon (természetesen az én utasításomra) hirtelen szorosan átkarolta a nyugtalan lányt.
- Zsófi... - suttogta(m). - Hinned kell nekem. Már túl késő. 
- Miket beszélsz? - lökte el magától idegesen Zsófi a fiút. - Elment az eszed? - hőbörgött, majd lerogyott Brigi mellé a földre. - Brigi! BRIGI! Hallasz? Kérlek, válaszolj! BRIGI!
Soha... soha nem láttam még Zsófit ennyire... szomorúnak... nézni se bírtam, ahogyan a haldokló Brigi kezét fogva keservesen zokogott. Másodpercek... mindössze ennyin múlott Brigi élete. Másodperceken.
- Meg fogom menteni - suttogtam. - Kerüljön bármibe.
Zsófi meglepve forgolódott körbe-körbe, de nem látott senkit. A hangomat a jelek szerint viszont mégis meghallotta. Újra lepkévé változtam, ezúttal azonban szándékosan egy valódi lepkévé, és rászálltam Brigi vállára. Zsófi úgy nézett rám, mint valamiféle mennyből érkezett segítségre. Nos, voltaképpen - bizonyos értelemben - valóban az voltam. Zsófi imára kulcsolta remegő kezeit, és könyörgő szemekkel fohászkodott hozzám.
- Mentsd meg őt... - suttogta Zsófi, majd az ég felé kapta a fejét, és hangosan kiáltotta - Azt kívánom, hogy mentsd meg Brigit!

Életemben először kívántak tőlem, Angie-tól, a lepkeőrvédtől valamit. Hihetetlen érzés volt. Megannyi eltömődött szelep felnyitódott, melyek az ereimben lévő mágia áramlását szabályozták, csak úgy áradt belőlem az energia. Azon őrvédek, akik nem szívességből, hanem kívánság teljesítése révén segítettek egy emberen, mindig nagyobb erőt kaptak kölcsön az univerzumtól, de nagyobb árat is fizettek cserébe tettükért. Erről egy másik oktatómtól, egy hangyaőrvédtől tanultam.
Nem láttam mást, csak a belőlem és a még bennem áramló fehér fénysugarakat. A testem egyre könnyebbé vált, szinte súlytalanul lebegtem. A fizikai alakom teljesen szertefoszlott, mindössze egy üres lélek maradt meg belőlem. A tudatom se maradt tiszta, csakis arra voltam képes koncentrálni, hogy teljesítsem Zsófi kívánságát.
Ám az erőm nem volt elegendő, ezt már a legelején éreztem. Sokkal több erőre lett volna szükségem. Mindent egy lapra tettem fel azzal, amit ekkor műveltem: még Brendon lélekcseppjeiből is magamhoz vettem több, mint fél litert (a lélekcsepp az ember testén belüli, a vérhez hasonló módon áramló rejtett aura), ami az öntudatát veszített bábom részéről meglehetősen kockázatos volt (fél liter lélekcsepp veszítése az embereknél olyan, mintha egy liter vért veszítenének). 
Kezdtem elveszíteni az önuralmamat, mivel még a saját auracseppjeim felét is felhasználtam, de még mindig nem volt semmi haszna annak, amit csináltam. Brigi teste fehér fényben úszott, alig láttam őt, de azt tudtam, hogy még mindig súlyos veszélyben volt az élete. 
- Brigi... - suttogtam... és ekkor...

Filmszakadás. Igen, valószínűleg így nevezik azt, amikor az embernek semmi emléke nem marad egy bizonyos időszakon belül. Nos, velem is valami ilyesmi történt. Egyik pillanatban erősebbnek éreztem magamat, mint valaha, a másikban pedig mintha már nem is éltem volna. A harmadik másodpercben rettenetesen meg voltam lepődve, miután kiderült, hogy még élek. Kinyitottam a szememet. Körbenéztem. A folyosón voltam. Az iskola emeleti folyosóján, és a hideg kövön ültem. Zsófi csak nézett és nézett engem... nem igazán tudtam, hogy hogyan érzett abban a percben, talán pont azért, mert ő sem tudta.
Felemeltem a kezem a földről... de az nem az én kezem volt. "Nem, az én kezem rövidebb..." Aztán arra lettem figyelmes, hogy nem láttam ki rendesen a frufrum alól."Nekem nincs is frufrum..."
A hajam vörös volt. Pontosabban vörösesbarna. A kezeim és a lábaim hosszúak voltak és vékonyak. Ugyanolyan ruhában voltam, mint... mint amilyenbe Brigi is öltözött reggel...
- Nem... - suttogtam, majd a szám elé kaptam a kezeimet. A hangom is olyan volt, mint Brigié. Ekkor villant belém a felismerés, hogy... én lettem Brigi.
- Brigi... - suttogta Zsófi, és óvatosan felém nyújtotta a kezét. Láttam rajta, hogy nem tudta elhinni, hogy tényleg sikerült megmentenem Brigit, vagyis... még ő se volt biztos abban, hogy az előtte ülő lány tényleg a gyermekkori legjobb barátja volt.
Ösztönösen magzatpózba kuporodtam; karjaimat a térdeim köré fontam, a fejemet lehajtottam, és annak ellenére, hogy ez nem volt lehetséges, szégyenemben igyekeztem minél kisebbnek látszani.
- Sajnálom - lihegtem alig hallhatóan. A szívem vadul zakatolt, a légzésem egyre szaporább lett. - Szörnyen sajnálom, Zsófi. Nem tudtam... megmenteni... Brigit...
Utoljára akkor küszködtem így a könnyeimmel, mikor az édesanyám meghalt. Akkor is valaki, számomra életbevágóan fontos személyt veszítettem el... viszont... annak idején én nem tehettem semmiről. Nem azért halt meg valaki, mert én nem adtam bele mindent, hogy megmenthessem...

Egy kéz érintése súrolta a fejemet. Ahogy felnéztem, Brendont pillantottam meg. Ott térdepelt a földön mellettem, és a fejemet simogatta. Olyan kedvesen mosolygott rám, hogy még a lélegzetem is elállt. Semmit nem parancsoltam neki, semmi utasítást nem adtam... ő mégis önálló életre kelt. Keresni kezdtem azokat a láthatatlan fonalakat, melyekkel régen őt irányítottam. Ám azok sehol sem voltak. Elszakadtak, amikor akaratom ellenére sikerült bezárnom magam Brigi testébe, és aztán nyomban el is párologtak. Ezeknek a tudatában szentül meg voltam győződve arról, hogy Brendonnak elméletileg életképtelenné kellett volna válnia.
- Ügyes voltál - mondta félig suttogva. - Megcsináltad.
Ötletem se volt róla, hogy miről beszélt, mikor pont, hogy elszúrtam mindent. Ösztönösen Zsófi felé kaptam a tekintetemet. A barátnőm (pardon, a halott Brigi barátnője) félig sokkos állapotban ült mellettem a földön, könnyes szemeivel riadtan bámult ránk. 
Nem tudom, hogy pontosan hogyan is történt... hogy ő ölelt-e meg engem előbb, vagy én őt... talán egyszerre történt. Mindketten sírtunk. Egyszerre voltunk boldogok és szomorúak, dühösek és hálásak. Egyikünk se tudta, hogy pontosan miért, csak azt, hogy keservesen zokogtunk.
Ekkor érinthettem meg először Zsófit. Sőt, ekkor érinthettem meg először bárkit és bármit. Ekkor érinthetett és láthatott engem először bárki és bármi. Életemben először... éltem. Mint egy ember! Mint egy igazi ember! 
Hatással volt rám a gravitáció... nem lebegtem keresztül semmin és senkin... tisztábban láttam és hallottam a hangokat... csak azt voltam képes látni és érzékelni, ami ott volt a közvetlen közelemben... láttak és hallottak azok, akiket szerettem... Brendon... Zsófi... mindketten beszéltek hozzám... mert léteztem... Ó, ha nem kellett volna mindezért cserébe olyan mérhetetlenül hatalmas árakat fizetnem, ezt könyveltem volna el életem legjobb napjának!
- Bocsáss meg... - suttogtam gombóccal a torkomban. - Nem tudtam megmenteni a barátnődet...
- Idióta - rázta meg a fejét Brendon zsebre vágott kézzel, majd felállt. - Úgy beszélsz, mintha nem te lettél volna a kezdetek óta Brigi. Te és Brigi, végig ugyanaz a személy voltatok. Annyi a jelen és a múlt között a különbség... hogy mostantól véglegesen te vagy Brigi.
- Ti meg miről beszéltek? - kérdezte összeráncolt homlokkal Zsófi, tekintete össze-vissza ugrált köztem és Brendon között.
Semmi kedvem nem volt hazudni neki... de, ha az igazat mondtam volna el Zsófinak, akkor vagy engem és Brendont nézett volna dilisnek, vagy pedig azt hitte volna, hogy neki mentek el otthonról. Szívem szerint a magyarázkodásba sem kezdtem volna bele, de nem akartam, hogy addig nyaggasson, amíg nem mondom el neki az igazat (vagy nem állok elő egy hihető ál-sztorival).
- Ez... túl bonyolult - túrtam a hajamba idegesen. - Mivel nem akarlak a misztikus dolgokkal összezavarni, inkább úgy fogalmazok, hogy én és Brendon sokkos állapotunkban halandzsáztunk - nevettem kínosan.
- Bravó. Micsoda rögtönzött gigantikus kamu - dünnyögött a szemeit forgatva Brendon. Vicces, hogy pontosan azt mondta ki, amit én valójában gondoltam e fejemben.
- Hé! - csattantam fel azonnal. - Azt akarod, hogy hármunk közül bárki is diliházban kössön ki?
- Csak azt mondom, hogy hazudni állatira nem fair - mondta a szemembe nézve Brendon, és ezzel megint úgy éreztem, hogy a saját lelkiismeretem beszélt belőle.
- Igazat mondani meg... basszus, az igazság még nekem is őrültségnek tűnik, nem csak Zsófinak - akadtam ki teljesen, mint a kakukkos óra.
- Mármint az az igazság, amiről még nem is tudok? - kérdezte összefont karral Zsófi. Az arcára volt írva, hogy minden erejével azon volt, hogy felfogja az általunk mondottakat és kiszűrjön belőle valami értelmeset, de azt is láttam rajta, hogy ez egy kicsit sem sikerült neki, bármennyire is igyekezett.
- Zsófi. Szerintem te is érzed, hogy ha most tovább puhatolózol, akkor valami olyasmibe keveredsz bele, amiből aztán soha többé nem tudsz majd kimászni - közöltem a szemébe nézve. - Beismerem, hogy az előbbi, hozzád intézett mondandómból mindössze annyi volt igaz, hogy "ez bonyolult". Ettől függetlenül, a továbbiakban a legkevésbé sem akarok hazudni neked, mert a legjobb barátomnak tartalak. Még akkor is, ha szerinted ez a lány, mármint én, már nem Brigi. Én attól még én vagyok, és annak érdekében, hogy eltitkoljam az igazságot, de mégse hazudjak neked, igenis, nyíltan kimondom itt helyben, hogy inkább nem mondok neked el semmit, egyedül csakis a te érdekedben.
Zsófi nem reagált semmit arra, amit mondtam, csak nézett és nézett engem komor fapofával. Eléggé jól ismertem őt ahhoz, hogy tudjam, hogy ez nála egyértelműen a "magasról teszek rá" arc volt.
- Válaszolj a kérdésemre - mondta, majd félelmetesen komoly arccal, lassan, szaggatott ütemben kiejtett három olyan szót, amire a legkevésbé sem számítottam.

Pislogni is elfelejtettem pár másodpercig. "Hogy tehet fel ilyen lehetetlen kérdést?"
Brendonra siklott a tekintetem. Abban a pillanatban Zsófi volt az egyedüli, akiről tudtam, hogy kicsoda. A barátnőm. Azt azonban nem tudtam, hogy én ki vagyok, hisz egyik percben Angie voltam, a lepkeőrvéd, míg a másikban már Brigi lettem, az emberlány. Brendon körül lelki szemeim előtt hatalmas kérdőjelek röpködtek, mivel ötletem se volt, hogy ő mégis ki a franc lehetett. Brigi bátyja, az én egykori bábom... akinek halottnak kellene lennie. Ő viszont nemhogy nem halt meg, bábléte ellenére volt öntudata, saját véleménye és teljesen önálló érzései. Brendon volt a neve... de a valódi kiléte szörnyen megkérdőjelezhető volt. Külsőre és belsőre is kiköpött Brendon volt, legalább is, pont úgy viselkedett, mint ahogyan az az alapjellemére vonatkozott, viszont... hogyan lett bábból igazi ember? Pinokkió esetében még talán érthető volt a dolog, de az akkor is csak egy rajzfilm.
Brendon egy bólintással jelezte, hogy mit kellett válaszolnom Zsófi korábbi kérdésére. Egy biccentéssel biztosítottam őt arról, hogy pontosan azt fogom válaszolni, amit kell. Az igazat.
- Igen - feleltem magabiztosan.
Zsófi egy perc hezitálás nélkül, könnyes arccal a nyakamba borult, és jó szorosan magához ölelt, levegőt is alig kaptam.
- Akkor minden a lehető legnagyobb rendben van, ugye? - kérdezte fuldokló hangon.
- Igen - mosolyodtam el, és boldogan viszonoztam az ölelését.

Ó, ha minden ilyen pokolira egyszerű lenne! Ha egy öleléssel minden bűnt és minden fájdalmat el lehetne tüntetni... ha egy "igen"-nel minden problémát meg lehetne oldani...

...Akkor az már nem ez a világ lenne. 
Ó, hogy az milyen jó is lenne!

fojt. köv...