1. rész: Egy átlagos nap

   Kicsit késve ugyan, de az ikerpárnak végül sikerült beérnie az órára. Szinte teljesen egyszerre estek be az ajtón és kezdték el a mentegetőzést.

- Elnézést a késésért...! - lihegte Brigi és Brendon kánonban, a fiú az ajtófélfába fogódzkodva, a lány pedig a térdein támaszkodva, nehogy összeessenek a kimerüléstől. Vörösesbarna színű hajuk csapzott volt, azonos színű szemeikben mérhetetlen kimerültség tükröződött.

-  Semmi baj gyerekek! - mosolygott rájuk szélesen a zizi osztályfőnökük, Felleginé. - Mars a helyetekre! - hervadt le egy szempillantás alatt a mosoly az arcáról.

-  Igenis! - bólintottak az ikrek egyszerre, fél perccel később pedig már a megszokott ütemben haladt tovább az óra menetele.

   Hogy őszinte legyek, kissé talán elszámoltam magam. A két bábum homlokáról még három perc elteltével is patakzott a hideg verejték, és már az ájulás szélén voltak. Álmomban sem hittem volna, hogy ilyen csekély futás is teher lehet az emberi test számára. Fél órányi gyalogutat öt perc alatt lefutni... tudom, hogy ez bizarrul hangzik, és talán tényleg nem lett volna szabad így megkínoznom Brigit és Brendont, de mentségemre legyen, hogy most voltak igazán késésben először, mert majdnem egy órával korább keltem és keltettem fel őket, mint általában. Korábban még nem volt alkalmam kiszámítani, hogy mégis milyen az optimális futósebesség két közepesen edzett tinédzser fizikai képességeihez képest. Hiába, én nem születtem embernek, sem segédléleknek, vagyis bábunak, így nem tudhattam, hogy túl gyors sprinttempóra utasítottam a bábjaimat. Én pár másodperc alatt tettem meg általában a gyalog fél órás utat...

   Az óra további részében tartalék memóriára állítottam Brendont, Brigire csak úgy hébe-hóba figyeltem (neki nem volt tartalékja semmiből, mivel mondhatni nem is élt, ezért ő szinte állandó felügyeletet igényelt), így bőven maradt időm gondolkozni azon, hogy mennyire kibírhatatlanul ostoba osztályfőnök is volt az övék.

   Felleginé nem is örökölhetett volna hozzá jobban illő vezetéknevet, mivel ő tényleg mindig a fellegekben jár. Az a két buta, üveges, kék szempár... az a gigantikus, ízléstelen, hányingerkeltő, piros szemüveg, aminek a lencséje olyan vastag volt, hogy üvegvágóval is nehezére esett volna az embernek csak egy kisebb karcolást ejteni rajta... az a beteges félmosoly (kék rúzzsal az ajkain[!])... Brr! A nő puszta gondolatától is mindig kiráz a hideg. Nincs öltözködési stílusérzéke se, de olyannyira, hogy szerintem ha azt mondanám, hogy úgy öltözködik, mint egy hippi, megsérteném a hippiket, ha azt mondanám, hogy úgy néz ki, mint egy hobó, megsérteném vele a hobókat. S mivel én nem szeretek másokat sértegetni (sem pedig másoknak hányingert okozni), Le Sem Írom, hogy hogyan szokott bejárni iskolába. Mézbarna színű a haja, de néha olyannyira színvaknak érzem magam miatta, hogy már-már szőkének látom őt (vagy azzal a váddal illetem magamban, hogy festi a haját, és a természetes hajszíne szőke). Felleginé amolyan tipikus "kívül szőke, de belül nagyon is sötét" típus. Ő olyan, mint egy lépcsőház éjszaka; sötét és korlátolt. A matekot doktori szinten vágja, de azon kívül ötletem sincs, hogy mihez ért. (A gyerekekhez meg az oktatáshoz biztos nem, semmit nem értettem abból, amit halandzsázott, pedig húsz évvel ezelőtt már hallottam ezt a tananyagot, így neki hála Briginek és Brendonnak korrepetálásra kellett járnia heti háromszor.)
   Alig bóbiskoltam el egy kicsit, máris csengettek. Fáradtan huppantam le az ablakpárkányról, közben az a kis bamba Marika konkrétan átgyalogolt rajtam. Már igazán hozzászokhattam volna az ilyesmihez ennyi év alatt, de valamiért mégse sikerült. Mindig olyan... üresnek és jelentéktelennek éreztem magam, mikor keresztülhaladt rajtam valaki. Brendont sikerült gond nélkül kiterelni a teremből, Brigivel viszont megint nem sikerült sürgős jeligére a tesiterem felé irányítani, mivel a legjobb barátnőm, vagyis, pardon, Brigi legjobb barátnője, Zsófi megint szóval tartott, vagyis tartotta Brigit. Mindig belekeveredek az ilyesmibe, elvégre világéletemben úgy tekintettem Brigire, mintha ő én lennék, csak emberben, és Zsófit az én barátnőmnek tartottam, pedig valójában ő Brigivel barátkozott, aki elméletileg pedig én voltam, mivel én irányítottam, de gyakorlatilag... á, bonyolult ez az egész!
-  Ezt nevezem alapos késésnek! Majdnem az óra FELÉRŐL lekéstetek! - hüledezett kissé aggodalmasan tej-szőke és búzavirág szemű barátnőm, vagyis, barátnőnk, vagyis, Brigi barátnője... ááá! Megőrjít ez a sok írás!
-  Nekem mondod? - kérdeztem kerek szemekkel, vagyis, kérdezte Brigi kerek szemekkel... inkább hagyom magam a fenébe, az úgy egyszerűbb, ha E/3-ban írok mindenkiről, magamról pedig megfeledkezem egy kis időre. - Egyszer mennek el apuék hajnalban dolgozni, mi meg negyed kilenc után nyolc perccel vagyunk képesek kikecmeregni az ágyból?! Olyan gyorsan futottunk, hogy már azt hittem, belehalok! A sulihoz érve a lépcsőfordulóban majdnem összeestem, és Brendonnak kellett felkaparni a földről és becibálni a terembe...

-  Ú, ez azért durva! - reagált szinte teljesen elképedve Zsófi, miközben a két lány komótosan baktatva (végre valahára) elhagyta a termet. Közvetlenül Brigi mögött repültem lepke alakomban úgy követtem a lányos csevegésekkel övezett, két főből álló társaságot.
 Zsófi mindig is igaz barát volt a legjavából. Ugyanazon a napon és ugyanabban a kórházban született, mint Brigi és Brendon. Miközben a dokik és a nővérkék a két bábum kezelésével szenvedtek, néha bekukkantottam az egyik szobába, ahol Zsófi, az újszülött kislány anyja ölében szunyókált, az ágy mellett pedig bátyja, Zsombor minden nap lelkesen lődörgött. Amikor először megláttam Zsófit, már akkor tudtam, hogy ő és az ikrek nem a kórház bejáratánál találkoztak utoljára.
  Elég nehéz volt Brigi és Brendon szüleit mint segédlelkeket manipulálni, hogy ugyanabba az óvodába vigyék a kölkeiket, mint ahová Zsófit is járatták a szülei, de végül sikerült elérnem a célom. A két kislány szinte azonnal összebarátkozott, viszont jó pár évembe tellett, hogy Zsófi ne rettegjen annyira Brendontól ("Cápa-úrfinak" nevezte a fiút, pedig akkoriban még nem is alakult ki Brendon harcias és verekedős jelleme...). 

  Általánosban már nem is volt kérdés a szülők számára, hogy ugyanabba az iskolába járassák-e a gyerekeiket. Felső tagozatban voltak ugyan civakodások (olyan is volt, hogy Brigi és Zsófi egy teljes iskolaéven át nem szóltak egymáshoz egy nyári incidens miatt), de végül mindig győzedelmeskedett a barátság ereje. Időközönként persze előfordult, hogy teljesítettem Zsófi apró-cseprő kívánságait a tudta nélkül, de nem azért, mert úgy gondoltam rá, mint őrvéd a védettjére... hanem úgy, mint őrvéd a legjobb barátjára. Idő közben Brendon is csatlakozott a baráti társasághoz, így lettek ők, hárman elválaszthatatlan barátok.
  Ezek után gondolom nem is kérdéses, hogy mindhárman ugyanabba a gimnáziumba felvételiztek. Az élet szekere pedig gördült tovább és tovább, egyre messzebbre, egészen... nagyjából egészen mostanáig. 
-  Csak, hogy tisztázzuk... - bukkant fel "váratlanul" Brendon is - Brigi volt az az észlény, aki miatt késtünk.
-  Hogy mii? - csattant fel Brigi. - Miért pont én? 
-  Vegyük úgy, hogy ezt meg sem hallottam - sütötte le a szemét Brendon bosszúsan. - Te bömböltetted késő estig a zenét, éjféltájt te erőltetted, hogy szenvedjek végig veled egy filmet, anyuék külön téged kértek meg rá, hogy ne felejtsd el beállítani az ébresztőt, amit igaz, hogy beállítottál, de olyan halkra, hogy meg se hallottuk...
  Az én bábjaim (lévén, hogy testvérek, ráadásul ikrek voltak) alapjelleme olyan alapbeállítottságúak voltak, hogy kapásból összevesztek, amint lehetőségük nyílt rá, nekem pedig muszáj volt a szájukba adni a szavakat, mivel a néma és a motyogó-nyammogó-mormogó veszekedés csak a Sims-ben tűnt normálisnak, a valós életben azonban cseppet sem volt az.
    Most is folyamatosan veszekedtek két teljes szünidőn át. Ki érti a bábok agyának működését? Nos, én biztos, hogy nem. Igazság szerint nem is volt rá szükségem soha, hogy értsem őket. Nekem csak az irányításukkal kellett foglalkoznom, de azzal nagyon. Meghatározni, hogy mikor hogyan mozogjanak, mikor mit mondjanak, és mindezt lehetőleg úgy csinálni, hogy természetesnek, pontosabban igazi embernek tűnjenek, na ez az igazi kihívás. Legalább is akkor, ha az embernek egy(!) bábuja van. Nekem azonban mindig meggyűlik a bajom az ikrekkel, elvégre egyszerre kétfelé figyelni és kétféleképpen gondolkozni, beszélni és gesztusokat kreálni... talán kicsit túlzásba estem tizenöt évvel ezelőtt, amikor két báb tulajdonosává avanzsáltam magam.Talán mégse kellett volna Brendont is belerágatnom ebbe... azonban az több problémát szült volna, sokkal, de sokkal többet. Inkább nem is gondolok ebbe bele többet.
   A késés miatt Dinka Felleginé büntibe küldte az ikreket, órák után egy teljes órára bezáratta őket a tanulószobába, ráadásul Husky Lóri (Farkas Lóránt, minden diák legrosszabb rémálmának főszereplője) volt a felügyelőtanár... Zsófi volt olyan jófej, és az egy óra leteltével visszajött a gimibe a srácok miatt. 
   Három óra fele járt az idő... a három barát lassan baktatott a földszinti folyosón... aztán...

...végül kicsúszott a kezeim közül az irányítás.